Ki tudja, hol van már az eleje? Valahol mégis el kell kezdeni az időben ide-oda kanyargó történetet. A felismerésre Vári Attila is rájött, hiszen a Vásárhelyi elégiák négy évtizede készülő sorozata egyik darabjának – tavaly jelent meg az elbeszélésekből egy válogatás Súrlott grádics címmel (Mentor) –, A lélek hajlékainak megejtő bevezetőjében írja: „Fiatalabb koromban minden novellámhoz, karcolatomhoz találtam valamilyen kezdő, frappánsnak hitt véget.
Most, hogy fantáziám öregesen romlik, kénytelen vagyok egy elkészült kezdéshez több karcolatot hozzáragasztani, hiszen azt már tapasztalatból tudom, hogy minden befejezés önmagától, az írás belső logikája szerint, erőlködés nélkül születik meg.” Leszámítva az önironikus túlzást, Vári legújabban, akár győzedelmes ifjúkorában, ontja az írásokat, amelyek mindenekfelett fantáziájának szabad szárnyalását bizonyítják, és kiapadhatatlan mesélő kedvét. Nemrég jelent meg egy elbeszéléskötete (Lepkeszárny. Kortárs Kiadó, 2008), kiadásra vár egy újabb kötetnyi elbeszélése, idén a könyvhétre megjelent egy regénye (Nappali holdfény. Mentor, 2013), s a Forrásban egy kisregénye (Szomorú hold. Forrás, 2013. július–augusztus). Noha kezdettől próbálkozott a nagyobb formákkal, Vári tulajdonképpen sokáig tárcaíró maradt, aztán a hetvenes évek közepétől olyan remekműveiben, mint a Lassított lónézés vagy A török elefánt, emelkedett a terjedelem a klasszikus novella szintjére. Az elején hosszabb elbeszélései is egymásból leporellószerűen kinövő tárcák, a Matrjoska-babákra vagy az egymásra helyezett dobozokra emlékeztetnek, s tördelik mozaikkockára pályakezdő kisregényét, a Felmentést – bár az egyes darabok között, valami csoda folytán, mégiscsak megszületik a kohézió, hihetetlenül bravúrosan összekapcsolódnak! –, avatják tárcaregénnyé a tüneményes Casanovát, s osztják sokáig páratlan futamokra Vári legjobb korai elbeszélését, a Pletyka negyven platán körült, amely a most megjelenő Súrlott grádicsnak is nyitánya lehetne. Ma már világosan látható – és ezt az egykori reális vásárhelyi kocsmáról, a Súrlott grádicsról elnevezett elbeszélésgyűjtemény, széttört nagyregény elbeszélései is bizonyítják megejtő közvetlenséggel, bűbájos bensőségességgel (ezek kezdetektől Vári legfontosabb prózaírói erényei, a mesélés istenáldotta tehetsége mellett) –, hogy minden általa felvállalt műfajban, tárcában, novellában, elbeszélésben, regényben, versben, esszében, publicisztikában, tévéfilmben alkotott maradandót és emlékezeteset! Leginkább testhezálló műfaját mégis a furcsa, bizarrériákban bővelkedő, kissé átértelmezett, a mindenkori uralgó sétatémához szabott anekdotában találta meg. A Súrlott grádics Ezeregyéjszaka-színes történeteiben a hírhedett törzsasztalánál ülő, matuzsálemi korú szereplők különféle bizarr, hallucinatórikus történeteikben is körülbelül ugyanazt mesélik egyre színesebben, áradóbban, állandóan bővítve Nagy Közös Történetük körét: túlélésük történetét! S hiába töpreng az egyik csillogó elbeszélés, a Kupcihér hőse egy pillanatig borongva és élete mély kútjába tekintve, hogy „…ebben az egész évszázadban féltem”, a mese, a műfaj aranyszabályai szerint (gondoljunk olyan remekművekre, mint A holtak kárpótlása, Bodon diadala, A repülő zsidó, A kripta, A bomba, A félelem bére vagy Az üldözött) legyőzi az időt! Megszünteti a nehézségeket, átrepít gáncsokon, akadályokon, és diadalmenetek színterévé avatja Vásárhelyt, amely szabad magyar királyi városként tündököl a történetekben, és fala, magától a szerzőtől tudjuk, azért hullámos, hogy a törökök kapjanak tengeribetegséget. Másik könyve, a Nappali holdfény Vári másik nagy visszatérő témájához, a széttört, részben elveszített nagy Erdélyi Történethez kapcsolódik, különös tekintettel az erdélyi szászok sorsára. A téma már egy nagy versciklusában (Elsodort babaház) s több elbeszélésben is feltűnt, de most teljesedik ki igazán, a maga borzongató, helyenként szívszorító tragikomikumával, groteszk és abszurd helyzetei
