Jó kövérre meghizlalták, hogy majd kirepedt. No, hogy kárba ne menjen a malacuk, leölték, megperzselték, szalonnáját, húsát, kolbászát a füstre tették, s a télen át szép lassacskán meg is ették. Tavasszal a malacból nem volt egyéb, csak a kis gömböc. Mondja egyszer a szegény asszony az idősebb leányának:
– Eredj, leányom, menj fel a padlásra, s hozd le a kis gömböcöt!
Fölmegy a leány, le akarja venni a gömböcöt, de ahogy hozzányúlt, csak megszólal a gömböc:
– Mit akarsz, hé, meg akarsz enni? Majd megeszlek én. – S azzal hamm! – bekapta. A szegény asszony nem tudta elgondolni, hogy hol marad olyan sokáig a leánya, küldi a középsőt, menjen a nénje után, hozzák már azt a gömböcöt. Fölmegy a leány, de ez is éppen úgy járt, mint a nénje: a kis gömböc – hamm! – bekapta. Hej, mérgelő­dött a szegény asszony! Hogy ő még ilyet nem látott, hogy ilyen sokáig odamaradjanak a miatt a haszontalan kis gömböc miatt.
– Eredj, leányom – mondja a legkisebb leánynak –, szólj a nénéidnek, hogy hozzák már a gömböcöt, mert a sarkukat hátrafordítom!
Fölmegy a kisleány nagy sebesen, no de ha felment, nem is jött vissza: a kis gömböc őt is – hamm! – bekapta. Várja, várja a szegény asszony a leányait, de hiába várja.
– Na hiszen, megálljatok, majd lehozlak én titeket gömböcöstül, mindenestül!
Fölszaladt a létrán nagy ha­raggal, no de ha fölszaladt, ott is maradott, a kis gömböc őt is – hamm! – bekapta, hogy az orra hegye sem látszott ki.
Jő haza a szegény ember, hát nincs se asszony, se vacsora. Keresi, kiabálja: „Hé, asszony, hé hol vagy, merre lettél?!” Kiabálta a leányait, hírük-poruk sem volt. Benézett az ágy alá, a kályha mögé, fölkajtatott minden zeget-zugot, nem voltak sehol. Aztán felment a padlásra, hátha ott vannak? Ott meglátja a kis gömböcöt. Gondolja magában, majd segít magán, levágja a kis gömböcöt, s lesz vacsora, ha nincs is itthon az asszony. De ahogy odament, a kis gömböc mérgesen rákiáltott:
– Mit, te is meg akarsz enni?! Abból nem lesz semmi! – S – hamm! bekapta a szegény embert is.
No, hát az isten csudája volt eddig is, hogy a kis gömböc le nem szakadott; négyet még csak elbírt valahogy, de mikor a szegény embert is bekapta – puff! –, leszakadt s leesett. Aztán elkezdett gurulni, legurult a létrán, ki az udvarra, az udvarból ki az utcára, ott utolért egy sereg kapás embert s asszonyt, s azokat is bekapta; tovább gurult, ki az országútra, ott szembejött vele egy regiment katona, azt is be­kapta. Még ez sem volt elég a tel­hetetlen gömböcnek. Gurult tovább, s az út szélén bekapott egy kondászfiút, aki éppen javában ette a paprikás szalonnát. No, hanem a kondászfiúval meg­járta. Egy jó hegyes, fanyelű bics­ka volt a kondászfiúnál, s amikor éppen bekapta, a kés megakadott a szájában, végighasította. Egy­más után ömlöttek ki a katonák, a kapás emberek, a szegény ember s a felesége, meg a három leánya. Aztán futott mindenki, amerre látott. Ott hagyták az árok szélin a kirepedt kis gömböcöt.
Ha a kis gömböc ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott volna.