Az elnök, aki néhány éve még köszönetet mondott Orbán Viktornak, most azzal fenyegetőzik, magyarországi politikusok nem járhatnak-kelhetnek szabadon Romániában. Mintha nem az Európai Unióban élnénk, ahol mindenki szabadon mozoghat.
Aztán meg ott vannak a kormányzó szövetség vezetői. Akik még a választások előtt azzal kerültek hatalomra, hogy a magyar nyelvű orvosképzésnek üzentek hadat. Akik valóságos hadjáratot indítottak jelképeink, a magyarnyelv-használat, a székely zászló ellen. Akik úgy szerveznék át az ország közigazgatását, hogy a magyar tömböt beolvasztanák egy nagy román egységbe. És akik annyira nem szívlelik az elnököt, hogy amikor az hallgatott, fejére olvasták: elfelejtette védelmezni a román hazát Tusvá­nyoson az ország szuverenitására törő magyaroktól. Amikor pedig megszólalt, és igen otromba magyarellenes kijelentéseket tett, már-már védelmükbe vesznek bennünket, Crin Anto­nescu például tegnap azt ecsetelgette, hogy nem kellene éppen keresztes hadjáratot indítani Magyarország ellen.
És így válik egyik napról a másikra, szinte észrevétlenül az eddigelé partnerként, de legalábbis tárgyaló félként kezelt jobboldaliból eszement nacionalista, a magát európainak hirdető, aztán körmönfont magyargyűlölő arcát megmutató liberálisból a felelősségteljes államelnökjelölt szerepében tetszelgő politikus – és így tovább, végeérhetetlenül, követhetetlenül, mígnem mindannyian beleszédülünk a színváltozások eme forgatagába, s arra sincs erőnk, hogy magyarázatot keressünk, hogy kérdezzük: fokozható még a bukaresti politikai elit kétszínűsége, elvtelensége, gerinctelensége, felelőtlensége?
De talán nem is ez a legelkeserítőbb a nemzetféltők kórusának ily hangos éneklésében. Ami igazán aggasztó: ezek a reakciók mindinkább szétoszlatják a reményt, hogy tárgyalópartnerekre, netán szövetségesekre lelhetünk a román politikai osztály bármelyik szereplőjében.
Márpedig ha beszélni nincs kivel, akkor nincs más út, mint az egységes kiállás, erő felmutatása és támogatók keresése nemzetközi szinten.