Előbbi különösebb bizonyítást nem kíván: a magunk bőrén érezzük, mindinkább romlik az életszínvonal, drágul mindaz, ami jövedelmünk nagy részét elviszi, a rezsi és az élelem. Semmilyen jelentős reformot nem tudtak még csak beindítani sem, az egészségügyi rend­szer problémáit nem sikerült orvosolni, a tan­ügyben változatlanul a kiszá­míthatatlanság, a káosz az uralkodó. A gazdaság nem bír talp­ra állni, a vállalkozások a bürokrácia és az adóterhek hálójában fuldokolnak, a szociális támogatásokat minduntalan csak a munkára kivetett adók növeléséből fedezik, csírájában fojtva el a munkahelyteremtést, az állami beruházások majdhogynem teljesen leálltak, az önkormányzatok egyik napról a másikra tengődnek – aligha véletlen, hogy a szociál-liberális polgármesterek is lázongnak –, az uniós pénzek lehívását nem sikerült felgyorsítani. Pontáéknak ráadásul sikerült elérniük azt is, hogy elrontották azt, ami valamelyest működött: az előző években pörgő roncsautó- vagy Zöld Ház-program kudarcba fulladt, és egyelőre az ingatlanpiac is megsínyleni látszik az Első Ház-program módosításait.
Semmi új a nap alatt – legyinthetnénk, a rossz kormányzáshoz a korábbi években már hozzászokhattunk, ha egyáltalán meg lehet szokni azt az állapotot, hogy ebben az országban semmi sem úgy működik, ahogy kellene. Emlékezetes: hasonló teljesítményt nyújtottak az Emil Boc irányította kormányok is, kiszolgáltatva a lakosságot a Nemzetközi Valutaalap népnyúzó intézkedéseinek, újabb és újabb kölcsönökbe sodorva az országot.
Sunyiságban azonban Pontáék messze felülmúlják elődeiket. Sunyiban folyamodnak tömeges elbocsátásokhoz, csendben vesznek fel újabb IMF-hitelt, ma sem tudni, mi célból és milyen áron, folytatják a stratégiai állami vállalatok leépítését, kiárusítását – mint történik a postával, az energetikai vállalatokkal, Verespatakkal. Sunyi­ban, alattomosan szer­vezik át a közigazgatást – most éppen a mentőszolgálatok régiósítása következik –, s közben áltémákat vetnek be, hol az államfőt démonizálják, hol meg a jól bevált taktika szerint előrántják a magyar kártyát.
Mert jól tudják, az ország egységét elszántan védelmező nemzeti hősöktől a román választópolgár is elfelejti megkérdezni, miért él napról napra rosszabbul.