Amikor Valette asszony ötvenedik életévének közelében súlyosan megbetegedett, korabeli udvarlóm, Claude azt mondta neki:
– Madame! Az én jegyesem egy különlegesen kiképzett nővér. Megmentette az életemet, amikor infarktust kaptam, innen ismerjük egymást, és számtalan jeles embernek ő a beteggondozója. Ajánlom figyelmébe, tisztelettel!
...És rövidesen el is vitt hozzá. Közel ötszáz négyzetméteres lakása volt a hölgynek Monte-Carlo közelében, a Côte d’Azurön, Cap-d’Ail-ban, ott ahol Greta Garbo lakott valamikor a szomszédban. Volt neki egy kis sétahajója is, kb. negyven személyt lehetett rá felvenni. Vendégeit gyakran vitte a tengerre, ott ebédeltek, vacsoráztak, vagy szép időben elhajókáztak akár San Remóig, Olasz­ország területére. Máskülönben szegény származású leány volt Valette asszony, és innen eredhetett a vonzalma irántam. Feltűnően szép volt fiatal korában. Megtetszett egy nagyon gazdag úrnak, akinek meghalt a felesége, és hátramaradt tőle egy fia, Pierre Valette. Pierre-t már családos emberként ismertem meg, feleségét Marie Clere-nek hívták. Mind­ketten szerették-tisztelték a mostohamamát.
Amikor Claude-dal megérkeztünk, hogy bemutatkozzam és elvégezzem az első kezelést – mert az elvi egyezség már azelőtt, látatlanban megtörtént –, Pierre meg a felesége épp kint volt a parton a tűző napon. Én először elvégeztem a nővéri tennivalómat M-me Valette szobájában, majd leereszkedtem a tengerpartra. A házból egyenesen a tengerre vezetett az út. Megpillantottam Pierre-t, és észrevettem, hogy egy tojásnyi méretű, domború, nagy fekete folt van a hátán. Mondom neki:
− Tisztelt Valette úr! Meg ne haragudjék, de jobb volna, ha ön nem menne a napra.
− Miért? – kérdezte meglepetten.
− Azért, mert van önnek egy anyajegye, már úgynevezett fogai is vannak, és ha az begyullad vagy megég, abból nagy baj lehet.
− Én ezzel születtem – válaszolta.
− Ez akkor volt, de most már el van fajulva! Nézze: terjeszkedik, fogai vannak!
− Hát ezt ön honnan tudja?
− A Nemzetközi Egyetemi Kórházban dolgoztam, a dermatológián is nővérkedtem többek közt. Tudom, hogy mikor válik veszélyessé egy anyajegy a bőrön. A napra tehát ne tessék kimenni!
− Ó, köszönöm! De még ma egy keveset maradok – válaszolt Pierre udvariasan.
Reggeltől estig napozott, és le is égett a bőre. Másnap azt mondja: neki nagyon fáj a válla. Megnéztem; hát úgy megégett, hogy fel is hólyagzott az egész háta. Más nem lévén kéznél, gyorsan joghurtot hozattam (orosz módszer), és bekentem vele, mert láza is kezdett lenni, egész nap bent kellett tartanunk az árnyékban. Orvost hívtak, az megvizsgálta, és azon a véleményen volt, hogy Párizsba küldi, mégpedig helikopterrel, mert operálni kell a bőrfelületet. Sürgősség!
Nos, jött a helikopter, és elvitték Pierre-t Párizsba az Amerikai Kórházba, ahol megműtötték, hogy a bőrrákos elváltozás ne terjedjen tovább. Három hétig ott volt, és akkor hazaküldték. Három hónap múlva vissza kellett mennie felülvizsgálatra, ott tartották húsz napig, majd ismét hazamehetett. Egy este rosszul lett, megdagadt és... meghalt. A rákbetegség rövid hat hónap alatt végzett vele.
Ott maradt Marie Claire, az özvegye, aki egy őszi napon arra kért, nézzem meg, mi van a torkával. Ő valami „golyókat” érzett, így mondta, de csomók voltak, megduzzadt nyirokcsomók. Nagyon sokat cigarettázott, és mivel ők voltak a legjobb franciaországi bornak, sőt, pezsgőnek is a termelői – Châ­teau de Saint-Émilion a márkanév, Bor­deaux-vidék – csoda-e, hogy az asszony pezsgővel kezdte a napot? Az üvegek állandóan nyitva álltak előtte, ivott és pipált egész nap.
Megnéztem a nyakát, hát egy helyen mogyorónyi nagyságú, másutt két-három kicsi duzzanatot éreztem, hasonlóképpen a füle tövénél is. Mondom neki:
– Marie Claire! Holnap menj a doktorhoz, de ne halogasd, mint szegény Pierre!
El is ment, rögtön beutalták a kórházba, és kiderült, hogy gégerákja van, negyvenévesen. Fogjuk rá a dohányra, mert naponta öt csomag cigarettát is elszívott, és illogatott egyfolytában. Nem telt bele három év, és ő is meghalt. Innen maradt két árva, egy leány és egy fiú, Florence és Thierry.
Florence esküvőjén jelen voltam. Évekkel később, a nagymamája temetésén találkoztunk. Feltűnően sápadtnak találtam, és ijesztően feketésszürke volt az arcszíne. Negyvenöt éves lehetett. Mondom: Florence, mi van veled? Fogadom, hogy te is cigarettázol!
− Igen, mondta, de nincs semmi bajom.
Két hónap telt el a nagymama halála után, és eltemettük egyik unokáját is.
Madame Valette egy vesével élt a nagy krízis után még negyvenhárom éven át, de ő hallgatott rá, hogy mit javasol az orvosa a fennmaradás érdekében. Mit egyék és mit ne. Mit igyék. Mit csináljon. És életben maradt kilencvenhárom éves koráig. Áldott jó asszony volt! Nem hiányzott egyetlen ünnepségről sem, adakozott minden nemes célra, nekem is, amikor itt-ott énekeltem, mert gyakran szerveztünk gyűjtést valakinek a javára, de ami mindennél fontosabb: vele tudtam megbeszélni életem nagy női dilemmáit, ő volt az én titkos tanácsadóm. Nagyvonalúságára jellemző, hogy negyven éven át minden karácsonykor húsz üveg bort küldött fel nekem, pedig ötezer frankba került egy olyan bor a kereskedelemben. (Na és vajon mihez kezdtem a sok itallal? Hát osztottam én is tovább: ide-oda-amoda, barátaimnak.)
Tehát az Aranytücsök fesztivál helyszínén, pár évvel később azzal kárpótolt engem a gondviselés a történtekért, hogy sok kellemes szabadnapot tölthettem el a Côte d’Azurön, Valentinnel sokat hajókázhattam M-me Valette társaságában egész 1986-ig, amikor a csernobili atomerőmű-katasztrófa radioaktív hulladéka rendkívül erősen beszennyezte ezt a vidéket is. Félelmetesen emlékezetes ez az esemény, mert gyönyörű tavasz volt, ragyogó mediterrán napsütés, és mindenki már a vízben, de legalábbis a parti homokon, a napon tartózkodott. A szakemberek jelezték a bajt, óva intettek attól, hogy a szabadba menjünk, de nem hittünk a szavuknak. Akkor mindössze két napig tartózkodtam Cap-d’Ail-ban, de olyan rettenetesen túltelítődött a pajzsmirigyem radioaktív jóddal, hogy megdagadt a nyakam, az arcom pedig vörös lett, a szemem is bevérzett, kidülledt. Haza­tértem Párizsba, mert dolgom volt, egyik betegemmel bementem a klinikára, s a doktornő, aki addig nem ismert engem, félrehívott, és négyszemközt rám szólt:
– Nem szégyelli magát? Ilyen részeges pofával járni-kelni a világban!
– Én? Részeges? (Elképedtem!)
– Hát nézzen a tükörbe, jóasszony! – válaszolt vissza. – Akar egy alkoholémiatesztet?
Valóban ijesztően nézetem ki, szerencsére a főorvos, miután elmondtam, hogy az Azúr-parton napoztam, azonnal a pajzsmirigyemet tapintotta, és rájött a bajra. Azóta is szenvedek miatta, szedem az Eutyroxot, és sajnos nem állok egyedül. Professzorok véleménye szerint 1986-ban rettenetes szerencsétlenség történt a következő generációk sorsát illetően.
*
Évtizedekkel később, amikor Madame Valette halálán volt, én épp Genfben tartózkodtam. Mihály (román) király feleségének, Anna királynőnek a nyolcvanadik születésnapját ünnepeltük. Gondoltam, Genfben maradok még két napot, de nem úgy sikerült. Megvolt a koktél, és meghívtak, hogy menjek vissza a vacsorára is. Szálláshelyem­re mentem, és lefeküdtem rövid időre, de mindegyre M-me Valette járt a fejemben. Felhívtam a lakást, de nem válaszolt senki. Ismét hívtam, és újra hívtam, de hiába. Na, erre én nem tértem vissza a vacsorára, hanem elbúcsúztam telefonon, kimentem az állomásra és hazasiettem. Szaladtam az unokatestvéréhez, de hívott már a nővér is, mert tudta a számomat, és arra kért: menjek, de rögtön, mert az „anyukám” halálán van. Úgy hívtam ugyanis, hogy „Maman”. Amikor odaértem, már csak annyit tehettem, hogy a szemét becsuktam. Így szólt az ő akarata, melyet többször is hangoztatott:
– Elvire! Te legyél az, aki halálomkor a szememet lecsukja.
Tehát erre az eseményre is ráéreztem, hatalmas távolságból. Évtizedeken át a vadidegenben Teodorescu úrral olyan viszonyban voltam, mintha a nagyapám lett volna, eközben M-me Valette  az anyámat helyettesítette. Hát adjon a Jóisten mindkettőjüknek egy olyan másvilágot, amilyen boldogságot és barátságot nyújtottak ők nekem itt, a földön.
Valette asszony fiatalkori szegény sorsára még visszatérnék. Tízgyermekes családból származott, fodrásznő lett, és ekkor emelte be őt a szerencse egy gazdag ember kastélyába, aki feleségül is vette. Őt sem bírták megérteni a szolgák, szegény származása miatt úgy járt, mint én a miniszteremmel. Ő sem játszotta a nagyságát, dolgozott a cselédek mellett, törülte a port, főzött is, ha kellett. Sohasem öltött más „ruhát” vagy más szerepet magára, mint amilyennek született. Gyémántjai, aranyai, földjei voltak, de megmaradt hűen önmagához. M-me Valette-nek két testvére volt, Madelaine és Eveline, természetesen kisegítette őket is a szegénységből. Madelaine fia, Claude hív egyszer telefonon:
− Holnap anyám körútra akar menni, szeretném, ha megnéznéd az állapotát. Én egy kicsit fáradtnak találom.
Megérkeztem idejében, megvizsgáltam az asszony vérnyomását, a pulzusát, és azt tanácsoltam neki, ne menjen körútra, mert nagyon meleg lesz a hajón.
− A testvéremmel megyek, Eveline-nel.
− Ne menjen sehova, Madame! Mondja le ezt a kirándulást! A szíve nagyon furcsára jár – tanácsoltam neki, de mindhiába.
Felhívtam erre a fiát: „Claude! Kedves édesanyádat valahogy akadályozd meg, hogy ebben a kánikulában hajóra szálljon. Kövér, és a szíve sokat extraszisztolézik. Járkálnia kell, lemennek San Remóba, onnan Spanyolország felé hajóznak, ha jól értettem a programot. Le kell szállnia a hajóról, majd ismét felkapaszkodni rá. Szerintem ez nagyon fárasztó kirándulásnak néz ki.”
Claude fel is hívta az anyját, de az hajthatatlan volt, biztosan zsörtölt is: – Elvira beszél összevissza!
Felült tehát a hajóra, el is jutottak Riminiig, és Rimini partjai előtt szívrohamban meghalt a fedélzeten. Nagy bonyodalomba került visszahozni, de jó, hogy be voltak biztosítva.
Testvére, Eveline két év múlva eljött Párizsba, és meglátogatott engem. Már ő is jó hatvan-egynéhány éves lehetett, és egyebet nem szeretett, csakis a marhahúst, de azt is úgy, hogy enyhén sütve, véresen, majdnem nyersen ette. Akkoriban történt az a kergemarhakór-járvány, mely Londonból indult ki. Eszünk, és látom, hogy Eveline keze erősen reszket.
− Hívjunk azonnal orvost! Itt valami nagy baj van – mondtam.
Bevitték a kórházba, és három nap múlva elhunyt. Az orvosi jelentés szerint a kergemarha-betegség következményeibe halt bele. Így ment el majdnem az egész Valette család. A fiú, az unoka, a két testvér – mert úgy éltek, hogy nem bírták megtartóztatni magukat. Egy tortát például együltükben megettek, és vedelték rá a bort, mert megtehették.
– Elvégre gyermekkorunkban sokat éheztünk! Most miért vonnánk meg magunktól ezt az élvezetet? – így gondolkoztak.
Tehát: miközben a család tagjai legtöbb hatvan-egynéhány évet éltek, M-me Valette megérte a kilencvennégy éves kort. De ő egy pohárnál többet nem ivott, ha megrendelte az ételt, akkor azt só nélkül ette, és sokáig élt, örömömre, mert én úgy érezhettem magam a körében, mintha családtag lennék. Pedig ha bármilyen ellátást kellett végeznem, azt busásan megfizették...

(folytatjuk)