Demeter J. Ildikó
A legfrissebb politikai botrány a közlekedési minisztériumhoz kötődik, a liberális párt ugyanis nehezen talál feddhetetlen és hozzáértő tárcavezetőt: miután a korrupció miatt elítélt Relu Fenechiu pár hónappal ezelőtt lemondott, utódja, Ovidiu Silaghi ellen most indult eljárás, és az új jelölt, Nini Săpunaru sem tűnik makulátlannak, nevét a kilencvenes évek nagy cigaretta- és alkoholügyleteihez köti a bukaresti sajtó.
Ezért tegnap kénytelenek voltak második jelöltet is nevesíteni, Ramona Mănescu EP-képviselőt Victor Ponta kormányfő is megfelelőnek tartja a tisztségre.
A kinevezés távolról sem csak egy párt vagy a kormánykoalíció ügye, hiszen a hazai közlekedési állapotok mindenkit fájdalmasan érintenek, és a vezetői káosz sajnos nagyon konkrét következményekkel jár idelent a földön. Szeptembertől tíz százalékkal drágul a vonatjegy, közútjaink pedig – az országutak kivételével – lassan járhatatlanná lyukadnak, mert a megyék költségvetéséből még foltozásra sem futja. Rágondolni is rossz, hogy tavaszra mi lesz a már most is rongyos burkolatból, és ha összevetjük azzal, hogy pár nap múlva vadonatúj aszfaltutat avatnak a Bucegi-hegység tetején, akkor látjuk igazán, hogy mekkora a baj. Az új magashegyi úttal végképp tönkretesznek egy, a tömegturizmus miatt amúgy is megviselt természetvédelmi területet, és a következményekkel, illetve a valós szükségletekkel mit sem törődve újabb utat terveznek a Bucegi hátsó, tömeginváziótól eddig megkímélt részén. Így fejlesztik Romániában a turizmust és az infrastruktúrát.
Jobb lenne az energiákat valami hasznosabbra fordítani. A szállításügy több sebből vérzik, az országos útügyi gondnokság élére olyan személyt készülnek kinevezni, akit korábban azért váltottak le, mert a Comarnic–Brassó autópálya tanácsadó cégének kiválasztásánál bizonyos előnyöket kötött ki. Most ez a sztráda lesz az első megvalósítandó feladata. Húsz éve várunk rá, vajon miért késhet még? Talán azért, mert a szükséges és a fölösleges, sőt, káros beruházások közötti ellentmondás láthatóan nem foglalkoztatja sem az elnöki, sem a kormányzati, sem a törvényhozói paloták döntéshozóit. A nagy jelölési hajcihőben éppen csak a felelősségről nem esik szó, mintha nem lenne fontos, hogy az egyik kormányzó párt folyton melléfog, az igazságügyi szervek politikai rendelésre dolgoznak, vagy az államfőnek van túl sok beleszólása az irányításba. Pedig az NLP, a kormány és a kétharmados többséggel rendelkező parlament egyaránt felelős azért, hogy az idő nem munkával, hanem mosakodással vagy számlarendezéssel telik, és nem csupán a szállítási minisztériumnál.
