Kovács Bélának állítottak kopjafát augusztus 26-án, az immár hagyományos Úz-völgyi emléknapon népes közönség jelenlétében. A Balázs Antal keze alól kikerült alkotáson ez olvasható: Kovács Béla (1925–2013) Úz völgye hűséges magyar honvédje. Ki hitte volna, hogy eljön majdan az az idő, amikor szabadon emlékezhetnek az egykor ott harcolók maradékai a Székely Határőrség nagy tragédiájára? Szemerjai sírjánál Botos Ferenc, a sepsiszentgyörgyi férfidalárda alelnöke a dalostársak nevében búcsúztatta. Az Úz völgyéből hazaérkezett lányával, Kissné Kovács Zsuzsannával beszélgettünk róla.
– Aldobolyban született, ott járta az elemi osztályait. Édesapja keze alatt nevelkedett, aki a falu tanítója volt. Székely nemes, jómódú földbirtokos családból származott. Édesapja szolgálati helyein nevelkedett a fiú is, előbb Árapatakon, Sepsikőröspatakon, majd Kökösben. Keserűséggel emlékezett az árapataki évekre, ahol őt is sújtotta az interbellum türelmet nem ismerő, túlfűtött hazai nemzetiségpolitikája. S mert a szülőfalu és az apa munkahelye, Illyefalva között országhatárt húztak, a család évekig szétszakítva élt: nagyanyám egyik fiával Aldobolyban, tanító nagyapám és édesapám Illyefalván. Onnan került édesapám a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba, ott érettségizett, majd a székelykeresztúri tanítóképzőben szerzett néptanítói oklevelet. Nagyon fiatalon kapta meg a katonai behívót. 1944. július 31-én huszonéves fiatalokként kerültek ki az Úz völgyébe, nem is sejtve, hogy tragédia lesz a vége. Nagy lelkesedéssel mentek oda, büszkeséggel, felesküdt katonaként, a 11. székely határőr zászlóalj katonáiként érkeztek a tűzvonal elébe megvédeni a magyar hazát. Akkor tanulta meg, hogy mit jelent gyaloglás közben aludni. Részletekbe menően mesélte nekem mindig háborús emlékeit, élményeit. Amikor az Úz völgyének csendjét a puskák és más fegyverek zaja kezdte megtörni, akkor ébredtek rá, milyen nagy és felelős szerepet rótt rájuk a haza és a felette őrködő Fennvaló. Ott ismerte meg azokat a fiatal katona bajtársakat – Páldeák Bélát, a ma is Málnáson élő Páll Samu tanító bácsit, Barta Misi bácsit, Váncsa Bercinek az édesapját és hát természetesen Szőts Dani bácsit –, akikkel aztán a nehéz diktatúra éveiben is mindig visszajártak a harci emlékek vidékére. Visszaemlékszem, hogy nem egy alkalommal kereste a politikai rendőrség apámat, mert nem szerették, hogy miért mind járnak és miért mind mennek az Úz völgyébe emlékezni. Gyakran Reketes Tibor hűtőkocsijával mentek ki a völgybe, hogy megtévesszék az utánuk leskelődőket. A mi családunkban az Úz völgye állandó téma volt, de azt is tudtam fiatalként, hogy arról beszélni nem volt ajánlatos. Az Úz völgyéért egyszer még az apám fenekébe is bevertek a politikai rendőrségen. Ezért volt életem egyik legnagyobb öröme, hogy virágot tehettem ebben az évben augusztus 26-án édesapám emlékkopjájára én, aki annyiszor megfordultam az ő kedves Úz-völgyi bajtársaival együtt az egykori harcok színterén. Édesapám igazi, tiszta lelkű székely-magyar ember volt, haláláig hű maradt népéhez, nemzetéhez, jó családapa, kiváló nagyapa, a magyar kulturális élet mindenkori anyagi támogatója.
Kovács Zsuzsanna elmondta: édesapja orosz fogságba esett, hastífuszt kapott, megtapasztalta a hadifogolylágerek nyomorúságát. De onnan már érett és edzett fiatalemberként került haza és alapított családot. A Mikó-kollégium internátusában e sorok írójának is nevelője volt az ötvenes években, s ezt a pályát a textiliskolában folytatta, majd Szotyorban lett igazgató-tanító. Pedagógusként érte meg a nyugdíjaskort. Nagyon szeretett énekelni, tagja volt nemcsak az említett férfidalárdának, hanem a szemerjai református dalárdának is, hiszen Szemerjához számos emlék fűzte. Felesége, Vitális Sarolta tíz évvel férje halála előtt elhunyt. Magyarságát becsülettel megélte. Mint háborús veteránt tagjai közé választotta az Erdélyi Hagyományőrző Vitézi Rend, viselte a Háborús Emlékérmet és a Magyar Koronás Kis Kereszt Érdemrendet.
