A romániai forradalom után például húszezer frankkal segített nekem abban, hogy a Duna menti Olteanca községben egy iskola számára kutat ássanak, és bevezessék a vizet. (Olteanca az én gyermekkorom kalandos ki­rádulóhelyének, Vânjuleţnek a közelében van.) De amióta megalakult Kovásznán az Apor Vilmos Gyermekotthon, azt is támogat­ja számottevő összegekkel.
Nadine tehát közel harminchat éve barát­nőm. Ennek az asszonynak – akárcsak nekem – nem volt szerencséje az életben a férfiakkal. Abban nyilvánult meg az ő „ördöge”, hogy soha sem juthatott el az esküvőig. Három jegyese is volt, mindhárom meghalt. Az első, a filmrendező tűzvészben veszett oda. A második szívinfarktusban hunyt el, a harmadikat agyi katasztrófa vitte el egyik pillanatról a másikra. (Vajon ebben rejlik művészetének titka? Mert drámai főszere­peket alakít oly megrázó hitelességgel, hogy kevesen tudnak a nyomába lépni.)
Tehát hiába szép és rendkívül tehetséges színésznő, sehogy sem tudott családot alapítani, pedig erre vágyott. De megvan az ő hatalmas baráti köre, melybe én is beletartozom. Ma­napság is gyakran felhívjuk egymást, és megbeszéljük gondjainkat-bajainkat. Vőle­gé­nyei­nek halálát leszámítva a jóisten megadta neki azt a ritka lehetőséget, hogy egészségesen, sokáig éljen. Azt is, hogy sok pénze legyen, de – akárcsak az én esetemben – a boldogságból neki is kevés jutott. Többször is felvetettük a kérdést, próbáltuk pozitív és negatív hozzáállással értelmezni a történteket mint a fennvaló akaratát, de hogy hol, mikor, miként hibáztunk, hogy emiatt bűnhődnünk kelljen, azt mai napig sem sikerült kiderítenünk.

Marquis de Palaminy
Az Express Intérim Service ajánlott be az ősi francia családhoz, melynek gyökerei XIV. Lajos korába nyúlnak vissza. A márki nagyon súlyos, gyógyíthatatlan beteg volt, három fia és felesége ezt tudta, de lelki kényszert éreztek, hogy az édesapát, illetve férjet illendő módon haláláig elgondozzák. Orvos is volt a családban, dr. Bodelot, ő írta elő a kezelés módozatát, a gyógyszereket is, de Bodelot, a neves író is a családhoz tartozik, ha jól emlékszem unokatestvére a betegnek. Párizsi rezidenciájukon gondoztam a márkit, a gyermekek Dél-Francia­országban laktak Palaminy-ben, az ősi birtokon. Betegem gyakran visszatért a kómából, ilyenkor jól lehetett vele értekezni szerettei nagy örömére. Éjszaka történt: megébredt, és kifejezte vágyát, hogy halála előtt még egyszer meghallgathassa az ősi kastély harangjátékát. Azonnal lerohantam az emeletről a családhoz. Sajnos, mire feljöttek, a beteg ismét elveszítette eszméletét, de a kérése érthető volt.
A helyszínen láthattam-hallhattam, a Château de Palaminy tornyában egy különleges óraszerkezet működik, mely harang­ütésekkel jelzi az idő múlását – ebben eddig semmi különös nincsen –, de ilyenkor felsorakoznak a család elhunyt személyiségeinek szobrocskái is hiteles történelmi öltözetben, és mindig megelevenítenek valamilyen történelmi eseményt. (A híres segesvári toronyóra és a Palaminy-kastélyé talán egyazon műhelyben készülhetett?)
A család orvosa azon a véleményen volt, hogy a beteg nem bírja ki az utat odáig, de hozzátartozói mindenáron ragaszkodtak végső akaratához. Előállt a mentőautó, dr. Bodelot valami okból nem jöhetett velünk, ezért rám bízta a beteget mint tapasztalt rohammentősre. Toulouse közelébe kellett leérnünk, ami Párizstól kb. hatszáz kilométerre fekszik. Csakhogy alig indultunk útnak, a betegnek megállt a szíve. Szerencsére elektro-, vagy inzulinsokkhoz nem kellett folya­modni, mechanikusan is sikerült beindítani a szívverést, de az nem tartott tíz-tizenöt percnél tovább. Soha sem felejtem ezt az utat! Feltérdeltem a betegre, és hatszáz kilométeren át mindegyre újramasszíroztam a szívet, valahányszor a műszer jelezte, hogy leállt. Közben az ablakocskán előre kitekintve türelmetlenül figyeltem, hogy mikor látom meg a tengert. Én ugyanis a nagy izgalomban Tolulouse-t összetévesztettem a földközi-tengeri Toulonnal. Szerencsére a sofőr tudta, hová kell mennie, közel a spanyol–francia határhoz, dombvidékre. És megérkeztünk a Palaminy-várkastély udvarára, ahol a három gyermek szívrepesve várta az apját. Sikerült ágyba helyeznünk a haldoklót, aki – mintha együttműködött volna velünk – magához tért, pár értelmes szót váltott a családjával, a harangjátékot is sikerült meghallgatnia és... lélekben megnyugodva elhunyt.
Ekkor én már munkaképtelen voltam. Az operált hátgerincem a rázkódástól, a kényelmetlen térdelő helyzettől, a fizikai erő­feszí­téstől úgy kikészült, hogy összeestem a fáj­dalomtól. Ki kellett hívniuk a helyi orvost, aki napokig kezelt, amíg lábra állított. A kastély egyik szobájában feküdtem, hallgattam a harangjáték „szívverését”, és azon elmél­kedtem, hogy igen­is küzdenünk kell minden percért, amit megadhatunk szeretteinknek és ezáltal önmagunknak. A családdal azóta is tartom a kapcsolatot, még az unokák is pontosan tudják, miben áll az a szomorú-szép élmény, amely összehozott minket.

A Ben Ali család
Ben Ali Tunézia elnöke volt, sokat tett országáért, bár munkálkodását az ellenzék hevesen támadta-vitatta. Három leánya közül kettő beteg volt, és engem hívtak meg a gyógy­kezelés levezetésére. Az elnöki palotát – Carthage-nak nevezik (ejtsd: kártázs) – ez­úton volt alkalmam belülről is megtekinteni. Természetesen ott nem lakhattam, mindig egy szállodai lakrészben szállásoltak el, a Hotel Narcisses-ben vagy a Hotel Royalban. Szabad időmmel magam rendelkezhettem, ilyenkor megnéztem a város nevezetességeit, vagy lementem a fényűzően berendezett uszodába.
Épp a Hotel Royalban, az uszodában történt, amikor egyszer csak észrevettem, hogy a mély vízben egy nő, aki addig stílusosan, magabiztosan úszott, hirtelen bukdácsolni, fuldokolni kezdett. Moszkvai háborús nővéri kiképzésem idején tanultam meg úszni, sőt, fuldokló kimentése és az elsősegélynyújtás is szerepelt vizsgatételeink között. Azonnal a nő után ugrottam, és fejét a víz fölé emelve, úszva kihúztam a medence szélére. Ekkor már többen a segítségemre siettek. Kiemeltük a nőt a vízből, és én ott, a medence szélén elsősegélyben részesítettem. Kiderült, hogy épp a Royal Szál­ló tulajdonosának a feleségét, Marcellát sike­rült visszahoznom a halálból. Az asszonynak addig fogalma sem volt arról, hogy szívbeteg.
Alig telt el pár nap, és egy gyermeket kellett kimentenem a vízből. Ő egyszerűen nem volt gyakorlott úszó, és pánikba esett a mély vízben. A történtekről természetesen beszámolt a helyi sajtó, megjelent a fényképem is, és megtudták, hogy énekesnő is vagyok. Ezután felkérésre többször énekeltem közönség előtt, ami épp elég volt ahhoz, hogy közismertté váljak vadidegenben. Mellesleg a szálloda tulajdonosának felesége, Josette Chiche elismert festőművésznő. Tárlataira mindig meghívót kaptam, ha tehettem, meg is jelentem. (Nagy sikereket aratott Párizsban!) Marcella barátnőm, akivel azóta is tartom a kapcsolatot, manapság nyolcvanadik éves, és nagyon szomorú asszony. Már többször is véget akart vetni az életének, de ilyenkor az öngyilkosjelölt ide-oda „jelzéseket” ad le, és én hál’ istennek nem hiába dolgoztam pszichi­átrián is, azonnal ráéreztem a rettenetes elkeseredésre. Sikerült idejében eltéríteni őt attól, hogy véget vessen életének. Hogy mi lehetett a hiba? Csupáncsak annyi, hogy mi, asszo­nyok, amíg fiatalok, csinosak vagyunk, bi­zony kellünk a férfiaknak, aztán amikor fonnyadni kezdünk, a „Teremtés koronái” kidobnak minket, és újabb nő után néznek.
A történtek után még közel hússzor hívtak át Tunéziába. Valahányszor az államelnöki családhoz mentem valamiféle gyógy­ke­ze­léseket elvégezni, mindig tiszteletjegyet kaptam az első osztályra, és a repülőtéren várt rám az elnöki hivatal autója. Kísérettel vittek a Carthage-palotába, úgynevezett „garde de corp” (testőrség) volt körülöttem, mintha diplomata lennék. A szállodából természetesen nem gyalog mentem át a Carthage-ba, hogy a kapunál kopogtatva bebocsátást kérjek, hanem autó jött utánam, és egyenesen bevitt a palota udvarára.
Több alkalommal is a Carthage-ban az elnöki család körében ebédeltem vagy va­csoráztam. Az ebédlő hatalmas, közel két­száz négyzetméteres területű, a keleti gazdagság és ízlés szerint berendezve. Fehér csipke­kesztyűt húztunk, ott így illett az asztalhoz ülni, a leá­nyokon valódi arannyal hímzett ruha és pa­pucs. Amikor Cyrine kisasszony Párizsba jött felülvizsgálatra, akkor a tunéziai nagykövetség épületében lakott, én oda jártam kezelni őt. Később Tunézia párizsi nagykövetéhez is engem ajánlottak be, ezzel is tovább bővült ismeretségeim köre.
Szintén tunéziai történet, de ez már szomorúan végződött. Épp megérkeztem, és a reptéren egy egyenruhába öltözött pilótát pil­lantottam meg három kisgyermekkel. Fel­tűnt, hogy a csöppségek sírtak. A legnagyobb olyan hatévesforma lehetett. Nem bírtam megállni, hogy oda ne menjek, és meg ne kérdezzem: mi a baj, segíthetek-e? Ekkor tud­tam meg, hogy Libanonból érkeztek pár perc­cel azelőtt, ott épp háború dúlt, és a három gyermek édesanyját, vagyis a pilóta feleségét egy bomba repeszei halálra sebesítették. Mondták, ők ide menekültek, de fogalmuk sincs, mihez kezdjenek a következőkben.
– Én is menekült voltam valamikor, tíz évvel ezelőtt – vigasztaltam őket. – Ne búsuljanak. Nekem, amíg itt tartózkodom, van egy szállodai lakásom. Jöjjenek velem, ott valahogy elférünk, amíg megoldást találunk a bajaikra.
Így is történt. A gyermekek velem aludtak az ágyon, az apjuk, Ahmed a földön. Másnap Monsieur Chiche, a szálloda tulajdonosa – kérésemre – adott nekik egy szobát, és ideiglenesen ott laktak. Örvendtem, hogy segíteni tudtam rajtuk, ők is szívből köszönték.
Telt az idő. A férfi valahányszor Párizsba jött – mert közben munkalehetőséget talált, és jött meglátogatni ott élő unokatestvérét –, mindig felhívott. Legtöbbször meg is látogatott egy csokor virággal. Ezután hirtelen csend lett. Gya­nút fogtam, és megkerestem a rokonát. Döb­ben­ten értesültem, hogy ismét mekkora szeren­csétlenség érte a családot. Ahmed idő­közben meg­ismerkedett egy nővel, el is akarta ven­ni feleségül, és elmentek az Amerikai Egye­sült Államok libanoni nagykövetségére befogadási kérést letenni. Amerikába szerettek volna át­települni. Épp ekkor bombamerénylet történt a nagykövetség ellen, és Ahmed a menyasszo­nyával együtt szörnyethalt. A három gyermek, két leány és egy fiú így teljesen árva maradt, a libanoni állam vette őket gondozásba.
Ezzel kapcsolatunk is megszakadt. De valahányszor eszembe jut ez a történet, meg-megállok, és nem tudok keresztény hitembe illő magyarázatot találni rá. Fennebb elmesél­tem Nadine Alari életének legnagyobb szomorúságát, az enyémet is már ismerik alapjában, és akkor íme, itt a harmadik szerencsét­lenség, ugyanazzal a végzetes következetességgel. Ez már nem lehet a véletlen játéka!
(folytatjuk)