Tudni kell, hogy mielőtt a szérűs világ kényszert alkalmazott, Erdővidéken minden gazda hazahordta a búzát, árpát, zabot, azt a csűrbe rakták, ahol nem volt lehetőség, ott raktak asztagot az udvaron. A búzahordás, cséplés nagy örömöt jelentett az „apró” jószágnak (tyúk, csirke, liba stb.), mert az elhullott gabonából lehetett „lakmározni”.
A cséplőgépet ökörrel vagy bivallyal húzatták egyik háztól a másik szomszédig, amíg az egész faluban befejeződött a csép­lés. Erdővidéken a szemes terményt „ra­kásba” rakták, a kendert nevezték kalangyának.
A rokonok, szomszédok vettek részt a cséplésben. Meg volt nevezve: a kévehányó, polyvahordó, törekhordó (ugyanis nem csupán polyva és szalma volt, hanem törek is), szalmahordó, kaszajrakó, és a ki­csépelt búzát „a gép faránál” az asszonyok helyezték a felakasztott zsákokba, amelyet a gépben levő rosta osztályozott, és azt megmérték, mert az eredmény szerint adták a vámot a géptulajdonosnak.
A cséplőgépen állt az „eresztgető” – nem beledobta a dobba a kévét, hanem azt a gépen álló (általában két lány) eloldotta vagy sarlóval átvágta, mert ha az eresztgető egyszerre véletlenül beledobta a kévét, a gép a szíjat – amely össze volt kötve a kazánnal – levetette (ledobta), és a gép megállt. A gép mindig a kazánon lévő sípszóval indult és állt meg a „fogyasztással” (a cséplés befejezésével).
A cséplés befejezése után mindig az ott dolgozók fehér, terített asztal mellett fo­gyasztották el az elkészített ebédet vagy vacsorát. A háznál való cséplés, bizony, ünnepélyes mozzanat volt. Az emberek között baráti, rokoni kapcsolatok erősítését is je­lentette. Gyermekkorom csépléseire ma is egy kis nosztalgiával emlékezem vissza.

Incze Sándor nyug. ref. esperes