Nem olyan rég a magyar köztársasági elnökkel parolázott, s mára politikust megszégyenítő ismeretségi körrel rendelkezik, de számunkra fontosabb, hogy a székely gazdák mindennapjait testközelből ismeri, lévén maga is gazdálkodó, aki kenyerét e munkából keresi meg. Mivel kézdivásárhelyi évei után hazatelepedett szülőfalujába, a mai állapotokról saját élményei alapján tud beszámolni. Ötvenhat évével még fiatal embernek mondja magát, ámbátor újabban felnőtt gyermekei családalapítása előtt egyengeti az utat. Fiatalság ide, viharvertség oda: eddig annyi tapasztalatra tett szert, hogy azok igazi székely sorssá avatják az övét, sokak által megélt dolgok sűrítődnek eme hatodfél – a múlt század közepére visszanyúló, annál is mélyebb rétegekben gyökerező – izgalmas  évtizedben, melynek fonalát megkíséreljük legombolyítani.

Nagyszülők
Nagy, szép, emeletes, sokszobás és városival versengő összkomfortos ház Béla­falván, annak nappalijában beszélgetünk.
– Ebben a házban nőttem fel, bár nem itt születtem. Ez akkor is nagy volt, háromszobás, konyhás, sütős, nagy csűrrel – az emeletet már én toldottam hozzá –, s benne drága jó nagytatám és nagymamám lakott. Őt Fel­ső-Háromszéken mindenki ismerte, mert ő „adta” az életet a gyermekeknek, bába­asszony volt. Nagyapám, Fekete Vince gazdaember első sikertelen házassága után elvált a tulajdonképpeni nagymamától, és elvette a bábaasszonyt, így került édesanyám még kicsi korában a mostohanagymama kezébe, aki aztán szépen felnevelte. Ez a nagymamám engem szeretett a legjobban, nagyon sokat köszönhetek neki. Az történt, hogy Fekete nagytatám ideg-összeroppanással bekerült a kórházba. Mesélte, hogy első házassága nem volt felhőtlen, s mivel jó keresztény családban nevelkedett, nem tudott megbékélni avval, hogy olyan rövid idő alatt elromlott, ebből kifolyólag lett beteg. Első felesége Brassóba távozott, s milyen a sors, valami hasonló kudarc vele is megismétlődött. Na, de a kolozsvári ideggyógyászaton, ahova beutalták, a bába nagymama a diplomamunkáján dolgozott, s megkapta a professzortól a feladatot: próbálja meg ezt az embert talpra állítani. Ez valamikor 1934-ben lehetett, mert édesanyám 1932-es. S ebből a gyógyításból hála Istennek kialakult egy olyan kapcsolat, hogy amikor nagyapám hazaköltözött, nagyanyám úgy érezte, neki jó volna utána jönni. Ez a nagymamám különben papolci születésű, tizenkét gyermekes családból származott, elkerült Kolozs­várra tanulni, s ide tért vissza, innen segítette a családját, mert elég jól szituált volt nagy­tatám, ökrei, lovai voltak, s nagymamával aztán összeszedték magukat. Föld? Hivata­losan nem volt sok, három hektár volt bejelentve, de tíz hektáron gazdálkodtak. Elő­fordult abban az időben, egy szülést úgy levezetni, hogy meg is maradjon a gyerek – nos, azért 25 ár földet is adtak a bába­asszonynak. Veszélyez­tetett terhesség volt, s a  külön gondozásért cserébe megírtak egy papírt kézzel, hogy örök használati joggal Ilonka néninek adom ezt a parcellát. Én még kaptam meg ilyen papírokat, ezért sok földjük volt, s nemcsak a faluban, hanem a környéken is, még erdőt is írattak rá.
– Mit meséltek gazdálkodásukról?
– Nekem pontosabb emlékeim olyan négy-öt-hat éves koromtól, 1961–62 utánról vannak, amikor a Gheorghiu-Dej féle kommunista rezsim benyomulása a székely életbe már nagyon erőteljes volt. A korábbiakról az öregek annyit meséltek, hogy az sokkal nyugodalmasabb volt, hajszától mentes. Még gyermekkoromban is megtörtént, hogy  felmentünk az erdőre, ott ültünk egy hétig, megcsináltunk három szekér szénát négyen. Nyugodtan keverték reggel a málét, három tojást elüttek, én kicsi gyermekként hordtam nekik a vizet a kaszálóba. Napközben engem elengedtek halászni a patakra. Kérték, gyorsan gyere, egy óra múlva, mert erősen me­leg van. Mentem, vittem a vizet a kútról. Nyugodt gazdálkodás folyt. Nagytata is mesélte, hogy az embereknek sokkal kiszámíthatóbbak voltak a mindennapjaik, nem szorongtak, hogyan élnek meg egyik napról a másikra. Megvolt a szegénység akkor is, de aki megemberelte magát, az meg tudta adni magának, ami kellett, és nem szenvedett, a szegény lustasága végett volt az. Mert napszámba elmehetett volna, dolgozni lett volna, hol.
– Hányan laktak itt?
– Hát Bélafalva, azt hiszem, a 250-es házszámot is elérte, most 210 van. De ma ebből olyan negyvenöt-negyvennyolc ház áll üresen, akkor nem volt tíz sem lakatlan. Sok volt a gyerek, és majd minden házban lakott valaki. Mai állás szerint vagyunk 480-an, abból szinte hatvan özvegyasszony és vagy harmincöt vénlegény. De még mindig él a falunk, bár nem tudni, még meddig. Erről több olvasható Orbán Lázár falumonográfiájában, nagyon jó barátom volt, én szerveztem meg a százéves szüle­tése napját. Olyan három éve temettük el, megvannak a feljegyzései, fiai őrzik. Szeret­tem volna megvetetni a házát, mert ő alakította ki Háromszéken és Erdélyben is az egyik leg­fineszesebb turistacsalogatót, a csűr­mú­zeumot. 98 évesen, mikor meghívásomra ötven személy érkezett a Vajdaságból, még kijött, és mutatta, mennyire jól bírja ma­gát. Még meg tudott állni a kezén. Fan­tasz­tikus kicsi öreg volt, nagyon sajnálom, hogy hagyatéka még nincs biztonságban. Két fia van, az egyik Brassóban él, a másik élbeli sportoló, olimpiai birkózó, ideje sincs rá.

Pár adat
Utánanéztem a népszámlálási adatoknak,  hogy legyen pár számszerűleg pontos fogódzónk az emlékekhez. A faluról a legújabb Magyar Nagylexikon (Akadémiai Kiadó Bp. 1994.) a következőket írja:  „község Romániában, a Nemere-hegység déli lábánál, a Háromszéki-medence északi peremén, Kézdivásárhelytől észak-északkeletre. Síkvidéki halmazjellegű település. La­kossága 718 (magyar, 1910), 728 (1956), 474 (100% magyar, 1992). Első írásos említése: 1536 (Belaffalwa). Háromszéki székely falu volt, határában nagy erdőségekkel. 1919-ig és 1940–44-ben Magyarországhoz tartozott. Római katolikus templom (ered. gótikus, 14. sz., barokk átépítés, 1756)”. E szócikk bizony eléggé lakonikus, kifogásolni viszont legfeljebb annyit lehet, hogy nemcsak volt, de ma is székely a falu.
A községközpont, Kézdiszentkereszt hon­lapja szerint az első okleveles említés így jelentkezett: „Bélafalváé 1536-ból Bye-lafalua formában. A szájhagyomány szerint Bélafalva »vándorló falu«. Lakói Szentjános­ból vándoroltak a mai község területére, mert ott gyenge volt a talaj. A szentjánosi egykori templom alapfala még most is látható. Itt a vándorlás emlékére emlékkereszteket állított a buzgó katolikus faluközösség, s egy évben egyszer – ennek emlékére – szabadtéri misét mondanak. (…) Sava­nyúvíz van a szomszédos Bélafalva altalajában is (Lina-forrás). A földművelés és az állattenyésztés mellett az erőgazdálkodás és a famegmunkálás jelenti itt a jövedelmet. A lakosság egy része Kézdivásárhely üzemeiben, az asszonynép az esztelneki nadrággyárban keresi kenyerét. Bélafalván őrzik a régi foglalkozások tárgyi emlékeit és a negyvennyolcas hagyományokat. Idegenfor­galmi látnivaló itt a restaurált műemlék római katolikus templom. Oltárképe 1717-ből való. Bélafalva gótika korabeli temploma megújult, restaurálták. Megmaradt azonban a harangtorony felőli keresztpálcatagos XV. századi faragott későgót ajtókeret. Belseje barokk ízlésű. A falu iskolájának oromfalára helyezték el a falu szülöttének, Tuzson János (1825–1904) 1848–49-béli honvéd őrnagynak, a Nyerges-tetői csata hősének emléktábláját. Nevét felvette a helybeli I–IV. osztályos iskola. (A dombormű Vetró András munkája). Idegenforgalmi érdekesség a matuzsálemi korú Orbán Lázár csűrmúzeuma. A falukrónikás és műgyűjtő egy életen át összegyűjtötte a falusi használati tárgyakat, s azokból egy egész csűrt rendezett be.”
Az említett népszámlálási adatok Varga E. Árpád Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című munkájából, visszanyúlóan a 19. századra, a következők: 1850 – 777, mind magyar; 1880 – 651, 1890 – 718, 1900 – 701, 1910 – 718, 1920 – 768, 1930 – 1090, amiből 27 román, 1941 – 956, amiből 3 román, 1956 – 728, 1966 – 579, 1977 – 548, 1992 – 474. A felekezeti statisztikából az derül ki, hogy  nem római katolikus alig volt egy pár a faluban az idők folyamán, s ma is csak elvétve akad.

Aszály és vonat
Vissza az emlékekhez:
– Édesapai ágon Boldizsár nagyapámat nem ismertem, ő fiatalon meghalt, négy gyermeket hagyva árván. A négyből kettő fogta a betyárbútort, és elment Arad megyébe szolgálni. A legnagyobb lány ment el, aki vitte magával a kicsi fiút, édesapám és az öccse maradtak itthon. Nagymamám, hogy pótolja jövedelmét, kiadta a szobát a másik nagymamámnak, akiről meséltem az előbb. Édesapám pedig általuk ismerte meg édesanyámat, a Fekete Vince kislányát. Boldizsár nagyapám felesége Polyánból származott, a polyáni Pálok leszármazottja. De apai ágon kétszázötven évre tudtam visszavezetni a családfát, a sírkövek bizonyítják, Bélafalván éltek az elődeim. A szüleim 1954-ben ismerték meg egymást, összeházasodtak, édesanyám 1955-ben megszülte első gyermekét, azt el is veszítették. ’56 nyarán a nagy szárazságban elhatározták: itthon nincs értelme a tengődésnek, nem úgy alakult a fiatal házasok élete, ahogy kellett volna, s nagyon sokan elindultak tehervagonokon kifelé, Temes­vár irányába, hogy dolgozzanak, és egy kis búzát hozzanak haza, mert itthon még kenyérnek sem volt. Azt mesélték, már az ‘54-es és ‘55-ös év olyan volt, hogy tavasszal még pityókahéjat is ültettek, hátha lenne pityóka belőle. Az kicsirázott, meg is fogant, valami apró gumót termett. Ki lehet próbálni. Na de eljutottak Temesvárra, pénz se volt, ültek fel a tehervagonokra, egyik állomáson szálltak le, s ültek fel a másik tetejire, ha leszedték őket az előzőről. Hányódtak, és nem találtak munkát.
– Az Aradra, Bánságba távozott rokonokhoz mentek?
– Nem, nem a rokonokhoz mentek ki, azok sorsa másként alakult. A kisebbiket az idén temettük, összeesett, megfagyva kapták meg az ajtó előtt. Neki három gyereke volt, azok Angliába, Magyarországra költöztek, elvált a feleségétől, emiatt nem volt, aki gondozza. Különben Lord volt a csúfneve, sokszor azt sem tudta, mennyi pénz van a zse­bében, olyan jómódú volt. A vasútnál dolgozott, ciszternával hordta az üzemanyagot, felelős poszt volt, nagy befolyása volt mindenfelé. Pedig napszámosként kezdte ő is. A néném pedig hozzáment egy jó gazdaemberhez, Szabó Jánoshoz, ő 15 hektáron gazdálkodott Nagyszentmiklóson. Azok a földek fel vannak hagyva, egy fiuk és egy leányuk van, Németországban él, és nincs, aki a földek mellé álljon. Na de visszatérve a szüleimhez: vagonban laktak, július meleg hónap lévén. S kacagom sokszor, hogy ott az’56-os forradalom szele őket megcsaphatta, mert én ott a vagonban fogantam. És ez egész életemen át kísért, ez a mozgékonyság, ez a nem egy helyben ülés, ez a rengeteg kíváncsiság, hogy mindenfelé menjek el, lássam a világot, ez onnan származhat. A szüleim napszámot vállaltak, valamit sikerült összeszedniük, s őszre haza is jöttek. Édesanyám mesélte később: meglátszik, fiam, a jövő-menőségeden, amikor mi téged megterveztünk, s teherben maradtam, ez onnan van.

(folytatjuk)