Naponta kemény, robotos órák, a hajnaliak és a délelőttiek voltak a szamár számára. Délután már ritkán vették őt igénybe. Az öreg mindenes délutánra már kiverte a csacsit a rét­re, gyepelni, andalogni, heverni.
A vasúti töltés meg a város vége között hatalmas labodás, szemétkupacos terület húzódott. Itt tanyázott a szamár békén fél napokat.
Ámde egy napon a vasúti töltés mentén labdázni vonuló diákcsapat észrevette a bitangban levő csacsit.
Nosza, megkörnyékezték. Ide-oda hajszolták előbb. Majd a legügyesebb diák elkapta a kötőfékét, a másik még ügyesebb és még vállalkozóbb szellemű fickó a csacsi hátára ugrott, hogy megszamaragolja.
A csacsi úgy vélte, ez az újabb munka jogtalan, s kellemetlenül avatkozik a pihenőjébe. Remek csacsifogással a hátára kucorodó diákkal előbb nekiiramodott, aztán hirtelen meg­vetette a két mellső lábát.
Eredmény? A hátán kapaszkodó ifjú a fején keresztül bukfencezett le a fűre.
Na de hát a csacsi rém rosszul számított arra, hogy ezzel leszoktatta a diákokat a szamaragolásról.
Ellenkezőleg! Rettentő vihajgás támadt a diákcsapatban a szamaragoló balesete fölött, és újabb tömeges jelentkező akadt, hogy megüljék a szamarat.
A diák sok volt, és a csacsi egyedül. Nem számítva, hogy fáradt is a délelőtti robottól. Egészen egyenlőtlen küzdelem vette kezdetét.
Két diák elölről rángatta a csacsit, a többi hátulról. A farkát cibálták.
Kitették magukat annak, hogy a csacsi hátravágó éles patája fölhasítja a bendőjüket.
A merészebbje nekivetemedett a csacsi hátának, és rája pattant. Hát persze, másfél percet tartott a büszke szamaragolás. A csacsi bevált módszerrel vetette le őket hátáról.
Sebaj! Ugrott rá a másik nebuló! Olyan vihajgást, olyan hajcihőt csaptak, hogy a tavaszi ég felhői is ijedten bámultak le rájuk, és a pa­csirták gikszert fogtak énekükben.
De hát a mulatság keserves oldala az volt, hogy a szegény csacsi estefelé, amikor érte jött az öreg mindenes, alig támolygott a négy reszkető lábán a fáradtságtól.
Másnap újrakezdődött a cécó. Harmadnap folytatódott.
Az árva csacsi már búskomorságba, élet­untságba esett a délutáni fizetéstelen túl­órázástól. Hiszen amíg a gyerekek hajkurászták, nem is gyepelhetett.
Világgá sem mehetett a rétről. Mert már ilyen csavargó körútért szörnyen elagyabugyálta gondozója.
De egy nap a csacsink délelőtt szokatlanul súlyos terhet húzott. Úgy jött ki a rétre kimerülten. Szokása ellenére lehevert a gyepre.
Hohó! Megérkezett a diáksereg. Nagy riogatással, piszkálgatással felzavarták a csacsit.
Csakhogy mivel fáradt volt nagyon, hát ezúttal úgy érezte, kisebb kellemetlenség, ha hátán hagyja szamaragolóját, mint ha a ledobásával vesződik.
Hát ez meg mi? A diák a csacsi hátán körülporoszkált egy nagy darabot a rétből. Már unta. Ugrott helyébe a másik fiú. A csacsi hagyta. A harmadikat, negyediket is.
Ajajaj! Ez már unalmas volt. Akárcsak a városligeti idomított szamár hátán kucorognának. A fiúk elsavanyodtak!
Mentek kiadósabb mulatságot keresni. Prücsköt hozatni ki a lyukából hangyákkal. Meg pocokra vadászni. Meg labdázni.
A csacsi magára maradt. Gyepelt, henderikázott, hevert.
Másnap egészen virgonc kedvvel érkezett a mezőre. Akár húsz kölyket is lehajított volna a hátáról pihent inaival. De hát a csacsi nagy bölcsen okult az előző napi példából. Ha megkörnyékezték a diákok, és ha a hátára ugrottak? Tűrte.
Erre unták, és békén hagyták.
A csacsi alamuszin pislogott a szétszéledő diákokra. Csapott egyet farkával egy bögölyre, amint az oldalán szemtelenkedett elbízottan és elhízottan… Majd a csacsi égnek nyújtotta a nyakát, és éktelen, diadalmas iázásra zendített.
Hát ugyan mi fölött, ha nem az önnönmaga bölcsessége fölött!