Kulcskérdés, hogy a többségi nemzet mikor fogadja el: az autonómiatörekvések nem ellene irányulnak. Az autonómia ugyanis nemcsak a kisebbség számára jelent megoldást, hanem a többség számára is. Sokat kell még azért dolgozni, türelemmel, az érvek erejével, hogy ezt a román fél is belássa” – mondta Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, aki a választási regisztrációnál is hasonló érdeklődésre számít.
Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet vezetője kiemelte: az intézet küldetése, hogy olyan gondolatokat, üzeneteket fogalmazzon meg, amelyek a nemzetegyesítés irányába visznek, hiszen a határon túl élő magyar közösség, a nyugati magyar diaszpóra többletlehetőség az egész nemzet számára. És minden gazdasági erőforrásnál van egy nagyobb érték, a magyar ember. „Eljött az idő, hogy az erdélyi magyarság nyilatkozzon a saját sorsáról, és ehhez meg kell kapnia azokat a közjogi eszközöket, amelyekkel ezt meg is tudja valósítani. Ennek egyik európai formája az lenne, ha a román közigazgatási reform Székely­földet mint természetes régiót önálló fejlesztési régióként, közigazgatási hatáskörrel felruházott területként jelölné meg.”
Ezekre a kérdésfelvetésekre érkezik, mintegy visszhangként Surján László rövid elemzése: „Mind Obama, mind Ponta valamiféle politikai fügefalevélnek használta a parlamentet. Obama, amikor kínos helyzetbe hozta magát a Szíriát fenyegető kijelentéseivel, a kongresszus mögé bújt, majd fürgén megegyezett az oroszokkal. Ponta, aki ellenzékben azért támadta a verespataki beruházást, mert Băsescu támogatta azt, szintén a képviselőkre hárította a döntést. Kezdetben mintha ellenezte volna, majd fordított a köpönyegen, és az elutasítás okozta károkról kezdett beszélni. Romániában a játszmának nincs vége azonban. Mindkét elnök demokratának mutatta tehát magát, de egyik sem valódi demokrataként lépett. Nem mehetünk el viszont ama tény mellett, hogy szeptember elsején emberileg reménytelennek látszott a szíriai bombázás elkerülése, majd jött Ferenc pápa imafelhívása, s most elhárult a bombázás veszélye. Emlékezzünk: Sztálin megkérdezte, hány hadosztálya van a pápának? Úgy látszik, épp annyi, amennyi elég. Ha vannak imádkozó emberek. Márpedig vannak.”
A fenti idézetekben benne vagyunk mi, magyar emberek, hiszen úgy sejlik, a mi bőrünkről van szó. Pozitív előjellel, hisz végre összmagyarságban gondolkodó miniszterelnök kormánytagjai, vagy hozzá közelállók nyilatkoztak.
S hogy mi lenne a mi dolgunk? Hát, ami mindig: dolgozni, imádkozni (ki-ki, hogy szokott, vagy sem), résen lenni, magyarnak maradni, s gyermeket is erre nevelni. Aztán: kaszát rozsdamentesen tartani, puskaport szárítani, mert mondja szép szóval egy darabig az ember, de ha a medve vagy a marha nem ért a jó szóból, s belül jönne a birtokon, hát majd ért az orra koppintásból, főleg ha csíp az ostor vége. Nem vagyok verekedhetnék, csak úgy értem, hogy a nagy keresztény jámborságban vigyázzunk azért, mamlasznak ne nézessünk, s ha aranyszájú parlamenti képviselőink nem minket képviselnek – mondjuk például Bukarestben –, akkor tudjuk: mondandónkat szépen rendben az utcán masírozva is el lehet mondani. Jó nagy kórust alkotva. Mindenhol, ahol előfordulunk még.