S amikor végre húrok, ütős és billentyűs hangsze­rek összjátékából, hosszú-hosszú percek során valami hihe­tetlenül jó muzsika zsúfolt be egyre több kíváncsiskodót a narancsszínű vonatba, a felfokozott hangulatban még nehe­zebbé vált szem­besülnünk a valósággal.
Bátrabbak mondták ki hát azt, amit a (törzs)vendégek legfennebb csak magukban ismertek el, hogy tanúi vol­tunk itt egy különös folya­matnak, hogy lezá­rulni kény­szerül egy szép történet, hogy szegényebbek lettünk. Jogo­san vetődött fel az is: vajon megtet­tünk-e minden tőlünk tel­hetőt, hogy ne így legyen, vajon mit adtunk magunkból ahhoz a helyhez, mely első látásra kávézó vagy alkotóház, de valójában határtalan fantáziáról, kreativitásról tanúskodott? Alig tipegők és gömbölyö­dő hasú kismamák mesepárnás pihenőhelye, író-olvasó talál­ko­zók, rögtönzött színházi előadások, ünnepi készülődések, meg­hitt családi események, s gyakorta muzsikusok porondja – na­rancsszínű esernyők, bőröndök, csomagtartók, teraszok alatt, háztetők fölött, zöldülő gyepen, guruló labdák és barátságos sár­kányok közt, egy fiatal diófa árnyékában ez (is) volt a Hu­huu... Ahol a búcsú pillanatát tucatnál is több improvizáló helyi zenész, színész, énekes varázsolta feledhetetlenné, így vált maradandóvá az elmúlás pillanata az őszi, esős éjszakában.
Mégis hiszek abban – s talán nem vagyok egye­dül –, hogy nem zárt be az alkotóház, csupán mel­lékvágányra sorolt, megpihen, s meggyőződésem erősíti, hogy létrehozói is megfogalmazták, tovább éltetik álmukat.