Még egyszer a kézdivásárhelyi lelátóról

Az egykori falelátó építéséhez 1932-ben fogtak hozzá. 1933. június 4-én tartották a tribünavató ünnepséget.
1940. szeptember 12-én a bevonuló magyar csapatokat a Sin­kovits-stadion falelátója előtt meg­tartott ünnepségen köszöntötték.
Tekintettel arra, hogy a lelátó tartószerkezete meg a tetőrésze már javításra szorult, 1977-ben lebontották, majd újraépítették. Kor­szerűsítették az alagsorban található öltözőket, raktárakat, fürdőket.
Az átépítés után a fatribün befogadóképességét kb. 700-ra növelték, és a szemközti oldalra mint­egy 1200 nézőt befogadó új, korszerűbb lelátót is építettek a csavargyár munkásai. 1988-ban vadonatúj, korszerű öltözőket, szaunát, me­dencét magában foglaló épületet bocsátott a sportolók rendelkezésére a kézdivásárhelyi csavargyár mun­kaközössége, és tervbe vették egy olyan lelátó megépítését, amely­nek alagsorában futópálya meg egyéb, sportoláshoz szükséges kellékek kaptak volna helyet. Neki is fogtak a munkálatoknak, elbontották a régi fatribünt, az új lelátóhoz szükséges betonoszlopokat fel is állították (nagy részét a csavargyári munkások közmunkával), amikor bekövetkezett az 1989-es fordulat. Állítólag az új lelátó összes elemét megrendelték már.
Maradt ez az oszlopsor egészen 2013-ig, addig, amíg okos emberek a sportpálya rendeltetési helyét nem változtatták át más célokra. Az érdekes az, hogy huszonnégy esztendő alatt, ha már nem sikerült befejezni e munkálatot, akkor „döntsük le” jelszóval egy sporttól egészen eltérő rendeltetést akarnak szabni egy olyan területnek, amelyet dr. Sinkovits Aurél a mindenkori sportolni vágyó kézdivásárhelyi ifjaknak adományozott! Senki nem vonja kétségbe azt, hogy szükséges a vízhálózat feljavítása Kéz­di­vásárhelyen. Viszont azt már rengetegen megkérdőjelezik, hogy nem akadt volna más terület (pl. a be nem fejezett úszómedence – mert úgysem lesz vízilabdacsapata a városnak), ahová ezt a létesítményt – víztározót –  akarják építeni. Jobb helyeken, ahol adnak valamit a sportra, bővítik, korszerűsítik a sportbázisokat. Kézdivásárhelyen elvesznek a sportbázisok területéből, más célokra használva azt. Elkertelhetik és kivilágíthatják ezt a területet, de lelátónak itt már többé nem lesz hely.
Aztán az is furcsa, ahogy nyilatkozik egy városvezető: „úgysem lesz A-osztályos focicsapata Kézdi­nek, és a meglevő lelátó elég erre a focira”. Hát így tenni a mércét egy városvezetőnek – elszomorító. Kéz­di­nek soha nem is volt A-osztályos csapata. Csupán a mostani III. ligának megfelelő C-osztályban szerepeltek labdarúgói. De amikor jól ment a foci a városban, 3000–4000 ember is kilátogatott egy-egy mérkőzésre. Véle­ményem szerint lehet és lesz is Kézdinek III. ligás csapata. Persze, gyökeres változásokra lesz szükség. Majd, ha minden szinten, mindenhová megfelelő emberek kerülnek. Talán, ha nem a következő három évben, de utána kerül valaki, aki úgy áll feladatához, hogy a kézdivásárhelyi sportélet visszataláljon régi önmagához. Ad­dig is maradnak a föld alá elásott oszlopok és a jövőbe vetett hit, hogy a jobb sorsot érdemlő Kéz­divá­sár­hely egyszer majd mindenben odaér az őt megillető helyre.

DEMKÓ SÁNDOR