Tehát rajta vannak a  bűnösök listáján. Mert ugye, prefektus úr, mi, akiket Önnek el kell viselnie más arcunkkal, más nyelvünkkel, más kultúránkkal és más színű jelképeinkkel, mi mind-mind bűnösek vagyunk ezekért a másságainkért, s Önt ez végtelenül zavarja.
Hát rajta, rajta! Rendelkezzék csak, támadjon, és… ébresztgessen. Mert – lehet, hogy nem szabadna kikotyognom – mi olyan nép vagyunk, prefektus úr, akik hajlamosak vagyunk megfeledkezni önmagunk méltóságáról, önmagunk értékeiről. Talán Önt bánthatja a nyelvünk is, lévén hogy az is más, hát hadd írjam ide: erről a nyelvről állapították meg amerikai nyelvész-tudósok, hogy a világ talán legrégebbi élő nyelve. És erről a nyelvről, mely nekünk szent kellene hogy legyen, bizony mi meg-megfeledkezünk, s az ország, melyet nekünk is hazánknak kellene érez­nünk, bizony immár 95 éve tartja ezt a nyelvet szégyenletes módon „nem hivatalos” státusban. És akkor jön Ön, mintha azt mondaná: Hol vagytok, székelyek!
Nem így fogalmaz, de ezt mondja közvetve. Mert amikor Ön felölti a hivatalos köntöst, komolyságot kény­szerít  arcára, hogy ezzel a komolysággal elfödje gyűlöletét, s pereket indít ellenünk, szimbólumainkért, bizony, ébresztget bennünket.
Igen, ébresztget!!! Ráébreszt arra, hogy szimbólumainkat tisztelnünk kell. Mert – hogy a székely zászlóra utaljunk – ugyanazt „bizonyítja”, amit amerikai nyelvésztudósok állapítottak meg (Semino bizottság, hogy tudjon Ön is végére járni az előbb említettnek, győződjék meg személyesen, hogy mennyire „veszélyesen régi a mi nyelvünk”), hogy bizony régi nép vagyunk. Zászlónkon is a legősibb szimbólumok, a Nap s a Hold! Ezért jön jól nekünk az Ön ébresztgetése. Nehogy megfeledkezzünk értékeinkről! Végezze hát csak tovább munkáját. Bár – hadd fűzzem hozzá – nem lennék az Ön bőrében. Azon a földön, ahol 900 éven keresztül az a mondás élt a lelkekben: „Tiszteld az idegeneket.” A mi – az Önök ortodox egyháza által is szentként tisztelt – államalapító királyunk mondta ezt. És mi tiszteltük az idegeneket, azaz a másokat, Erdély többi népét. Az Ön népét is. Hadd idézzem egy régi, 1900-ban született papolci asszony gyermekkorára utaló egykori emlékezéséből:
„…itt a pusztán táncok voltak, s a táncoló legények derekán a bojt piros-sárga-kék volt. Tudtam, hogy ők románok. Tudtuk azt is, hogy az román szín. A szom­szédunk, Mik­lós fiatal házas volt, s a felesége, az asszony is nemzeti színben volt, s a kicsi leányka, Cika hajában is ott volt már piros-sárga-kék. Minket az nem bántott, nem is tűnt fel senkinek sem. Emlékszem, esküdtek, mentek a templomukba, s mind úgy voltak felöltözve, sok-sok nemzeti színnel, kieresztett ingben a férfiak, s hallgattuk, ahogy énekelnek. Én is tudtam egy éneküket, megtanultam...”
Az akkori kormánybiztosoknak – kedves prefektus úr – nem jutott eszükbe, hogy bűnvádi eljárást indítsanak az Önök szimbólumai ellen. Mert azok tudták, hogy akárcsak az, hogy fiúnak vagy lánynak születtél, a nemzetedet sem te választod meg. Az Isten adománya. S ezért büntetni: szégyen!
Így hát az Ön figyelmességét mi ébresztgetésnek tekintjük! És köszönetet mondunk érte.