Petőfinél pontosabban nehezen lehetne kifejezni, miért haltak mártírhalált a honvédsereg tábornokai, az aradi tizenhárom (lásd név szerint az Emlékezet oldalon). És ne feledjük a tizennegyediket, Kazinczy Lajos tábornokot, a tizenötödiket, Ormai Norbertet és a tizenhatodikat, Beniczky Lajost, a két honvédezredest sem!
Igen, eljött az emlékezés ideje, ne feledjük Batthyány Lajos miniszterelnököt, Csányi László kormánybiztost, s ne feledjük a honvédeket és civileket, akikkel a világosi fegyverletétel után végzett az önkény, Nagy László hideglelős soraival, mint annyiszor a magyar történelem során, „vért akart az ábránd”! És vért akart a breslaui hiéna, az elmebeteg Haynau táborszernagy. Paskievics cári hadvezér egyedül csak az előtte kapituláló honvédsereg fővezérének tudta kijárni a kegyet, bizarr módon hozzájárulva a Görgeyt megbélyegző örökös árulózáshoz.
Gyilkolt és uralgott a terror, miközben Klapka tábornok (a magyar szabadságharc egyetlen olyan hadvezére, aki csatatéren nem szenvedett vereséget!) Komárom védőivel, tízezer emberével (!) szabadon vonulhatott el Nyugat-Európába, s a világszabadság álmát továbbra sem feladva tíz esztendő múlva Garibaldi szövetségeseként létrehozhatta az itáliai Magyar Légiót, s tízezer katonát öltöztethetett honvéd egyenruhába. De, akárcsak Rákóczi idején, a külpolitika keresztülhúzta számításaikat, nem vonulhattak Magyarország felszabadítására, mert Solferinónál megalázó vereséget szenvedtek a Habsburg-seregek, a franciák gyorsan megkötötték Zürichben a Ferenc József és a Burg számára megalázó békét, lélegzetvételhez juttatva a zsarnokságot, amely hét év után kényszerűen kiegyezett a magyar rendekkel. Dobai Péter villámló soraival „a kiegyezés hamis márványára vésték Toldi hűségét!”
Furcsa évek jöttek. A magyar történelmi zavarokra és szkizofréniára mélységesen jellemző, hogy a magyar politikusok, megannyi honffy, dolgozószobájában egymás mellett lógott a falon „öreg királyunk”, Ferenc József és a nagy száműzött, Kossuth Lajos képe! A „jobbaknál” az arcképcsarnok kiegészült Rákóczi Ferenc véreire olyan mélabúsan tekintő képével és egy abban a korban elhíresült olajnyomattal, amelyen a magyar rendek életüket és vérüket ajánlják Mária Teréziának, akit mi, székelyek a madéfalvi vérengzés okán valamivel kissé másként látunk…
Folytassuk még, jött a millennium, egyszerre ünnepelték szeretett öreg királyunkat, és emeltek szobrot az ő parancsára kivégzett mártír tábornokoknak. S jött a véres eseményekben olyannyira tobzódó huszadik század, gazdagítva a magyar mártírok végeérhetetlen panteonját. Csoóri Sándort idézve, „eljött az emlékezés ideje, és mi emlékezünk.”
