…Gulya, ménes, ott legelnek, kolompol a nyáj, bivaly s mangalica vígan dagonyáz. És munkálkodik az ostoros kútágas is.
…Na de a turisták! A puszta népe mára ezt az Isten bogarát is megszokta valahogy; ameddig csak kérdez, nincsen baj vele – hanem amikor okosnak akar látszani…
…Csak azt a kurta bőrnadrágos őszöreg bakancsost tudnánk felejteni!
Hogy aszongya: – Jé, a kútgém gerendájának a végében egy bomba a nehezék!
Hihetetlen: egy igazi bomba. Másfél, kétmázsás is lehet?
– Teesen mán hágyni bennünket, az a valami, amit kigyelmetek bombának néznek, az segít a kútostornak itatáskor felhúzni a vizet. Oszt az is csak vas, oszt akkor mi van?
…Az, hogy a bakancsos vén fürgén előkapdosta mobiltelefonját, s elkezdte riasztani a mindenféle hatóságokat, testületeket.
És közben az a mindentudó dumája: hogy az angolszász légierő… Azok, ha egy-két bomba, miután a javát kidobálták, valahogy a repülőjük rakaszában rekedt, azt csak nem vihették haza, kiszórták puszta helyeken. Az efféle történelmi szeméttel a Balaton s a Duna is máig tele. De lám, ennek a miénknek „szerencséje” volt, puha talajra hullott, s nem csapta meg kő vagy tégla orrában a gyújtószerkezetet, nem robbant föl, elvolt csendben itt, a fű között…
…A mező aztán igencsak elevenedett, lassan több lett a szakértő s a hatóság, mint az ökör. Mentő sikoltozott, s érkeztek a súlyos léptű katonai járművek. Hogy aszongya: „A pusztát rögvest ki kell üríteni; gulyát, ménest s bármi jószágot biztonságos helyre kell szállítani.” – Na ne… ilyet se hallott itt soha emberfia. És el kell hessenteni a tájról sast és verebet, sólymot és bíbicet, gólyát és egeret, hogy meg lehessen kezdeni a műveletet. A tűzszerészek közben magukra öltik golyóálló páncélréklijüket; markológép érkezik, s egyéb dózerek, hogy gödröt ássanak a puszta szívibe, ahol a bomba felrobbantható legyen. Aztán a táj elcsendesedik, elnéptelenedik, lélegzet-visszafojtva figyel a fűben a nyuszi is.
A tűzszerészek hárman közelítgetik a kutat, s nagy vigyázkodva végül sikerül a bombát a gerendavégről lecsalogatniuk. Az aztán a frissen ásott verembe kerül, s végre a várva-várt dörrenés, melybe a puszta beleremeg. Aztán csend, majd üdvrivalgás – nagy nap a mai. És máris szalad az élménnyel hatóság és média tova Debrecen felé. És rendre hazaindulnak a mindenféle biztonságiak. Készülődnek a tűzszerészek is – a nap hősei. Egyikük visszapillant a kútra, lépne, de sehogy se sikerül.
– „Nézzétek már, mi van!” – Mi is. A bomba – egy bomba – ott hintál a kútágas gerenda végén. Olyanformán, mint az a másik, amelyiket sikerült onnan kínnal-bajjal leemelniük. És most mi lesz? Kezdődik minden elölről? Újból tova kell majd terelni gulyát és ménest; elhessenteni sólymot és verebet? Na meg újabb vermet ásni a puszta szívibe?
Nézik a kutat, most ballag oda Kormos bika, a puszta ura. Nem állapodik meg a vályúnál, hátra kerül a kútágas mögé. Oda a bombához. Számba veszi. Nézegeti. Mintha féltőn: tőle azt többé senki el nem veszi… És uram, láss csodát! Fejét fölszegi, úgy bökdösi a bombát, annak hegyével cirógatni, vakargatni kezdi villás szarva tövét, homlokát.
Egyik tűzszerész hallani véli, mint koccantja a bika szarvával a bomba hegyét, s ott azt a valamiféle gyújtószerkezetet. Földhöz teremti a félelem. Közben már ott hasalnak a többiek is.
– Le kéne lőni a bikát! Le ám; de hogyan? Mert hátha a golyó gellert kap a bika szarván, s aztán a bomba hegyén a gyutacsot csapja meg? Le kell lőni a bikát, mielőtt bombarepesszel telik meg a Hortobágy. Távcsöves puskák merednek a kút felé, aztán hol a bika lapockáját, hol meg a villás szarvak közén a homlokát fixírozza a célkereszt.
…Hogy akkor ott meglőtték-e Kormost, vagy azóta is a bomba hegyével dédelgeti, vakargatja a homlokát – nos, én ezt most még nem tudom. De amikor újra Csíkba jövök, megmondom. Hisz addig majd csak eldől, Kormos bikával mi lett…
(Elhangzott a Magyar Művészeti Akadémia csíkszeredai közönségtalálkozóján. Székelyföld, augusztus)
