Én optimista vagyok, remélem, az általa megálmodott tárlat nem marad el végképp. Mert annak jelentősége, amit Huszka József, a magyar Alföldről tanítani Sepsiszentgyörgyre jött rajztanár tett, majdhogy felmérhetetlen. Most néprajzi munkásságát hadd ne említsük, csupán a középkori falképfestészet terén végzett értékmentését: az utókor az ő rajzaiból ismerheti meg, hogyan néztek ki belülről templomaink pár száz esztendőkkel ezelőtt. Huszka munkásságáról, falképeink sorsáról Jánó Mihály beszél.

— Közel két évtizede foglalkozom a középkori falképkutatással, ennek fontos fejezete Huszka József tevékenysége. Hatalmas életművében a falképkutatás, mondhatni, elenyésző rész, bár fontossága felmérhetetlen, korszakalkotó, hiszen első alkalommal Nagy Gézával, a Székely Nemzeti Mú­zeum akkori igazgatójával együtt olyan színvonalú és nem csak művészettörténetileg, de történetileg is jelentős középkori falképeket tárt fel, amelyek teljesen ismeretlenek voltak, és gyakorlatilag a Székelyföld középkori festészetének az üres lapjait írták be. Az általa feltárt templomi falfestmények nagy része már elpusztult, a templomokat — többek között az 1896-os millenniumi ünnepségek okán is — átépítették, több helyen talált falképeket már romos templomokban, Sepsibesenyőn például. Lévén, hogy legtöbb középkori falképet református és unitárius templomban talált, és mivel a protestáns liturgia a szentképekkel nem él, ezért ezeket visszameszelték — szerencsére nem vakolták is, így, hacsak nem bontották le a templomot időközben, a meszelés alól az utóbbi években tárják fel a falképeket: Kilyénben, Csíkmenaságon, Sepsikőröspatakon. A homoródszentmártoni templom elpusztult, az erdőfüleit újraépítették, a sepsibesenyőit lebontották, a maksait átépítették, de azért néhány megmaradt. 1882-ben talált meg hét templomban falképeket, errefel az akkori Műemlékek Orszá­gos Bizottsága (MOB) megbízta őt további munkára és a már addig feltárt falképek dokumentálására. A dokumentálás pedig abból állt, hogy színvázlatokat készített akvarellben, melyeket otthon műtermi körülmények között kidolgozott, és azt beküldte a MOB-nak. Gyakorlatilag Euró­pa ezekből a rajzokból ismerhette meg, hogy milyen középkori festészet volt a történelmi Magyarország területén, így a Szé­kelyföldön is.

Az egyetlen sajátos magyar téma a középkori falfestészetben a Szent László-legenda. A 14. században, a 15. század elején kanonizált, programszerű téma volt, amit megfestettek Magyarország egész területén. A középkori magyar művészeti emlékek viszont az ország központi részén elpusztultak a török hódoltság idején. A Szé­kelyföldön, a Felvidéken maradtak meg nagyobb számban Szent László-falképciklusok, a Székelyföld esetében ezt azzal lehet magyarázni, hogy mindig is anyagilag szegény vidék volt, s a templomok különböző korszakokban történő átépítése nem tüntette el a középkori emlékeket olyan mennyiségben, mint például a Szászföldön vagy más, gazdagabb vidékeken.

A középkorból az egyházi falfestészet az egyetlen művészeti ág, melynek emlékei fennmaradtak, laikus építészeti emlékünk nem maradt más, hiszen egyetlen kőépülete a középkori székely falunak a temploma volt — legalább ezt ismerni a mai ember számára elengedhetetlen. Történelmi okokból, általános művelődési, no meg önbizalmi szempontból is. Hiszen mindaz, amit itt megfestettek, témában és színvonalban épp olyan rangos volt, mint Európa más provinciáiban.