Hol, hol nem, élt egyszer egy öregember. Ennek az öregembernek semmije sem volt kicsi fián meg a szamarán kívül. Egy nap az öregember arra ébredt, hogy a kamra üres, a padlás üres, a pince üres. Sehol semmi, hogy bár egy falást ehetnének.
Gondolkodott az öregember, hogy most mitévő legyen. Addig-addig gondolkodott, amíg rájött, hogy mást nem tehet, vásárra hajtja a szamarat. A vásáron a szamarat eladja, az árából pedig vesz kenyeret és szalonnát.
Ahogy ezt elgondolta, mindjárt rá is dobta a kötőféket a szamárra. Intett kicsi fiának, hogy jöjjön az is. Azzal megindultak a város felé. Elöl a szamár, utána az öregember, őutána pedig a kicsi fiú.
Mentek szép csendesen az országúton. Kétoldalt az országút mellett szántóföldek terültek el, a földeken emberek dolgoztak. Mikor meglátták őket, az emberek kacagni kezdtek.
– Min kacagtok, emberek? – kérdezte az öreg.
Mire az emberek így feleltek:
– Már hogyne kacagnánk, mikor látjuk, milyen nagy bolond vagy! Ott a szamár, miért hagyod, hogy a gyerek gyalog gyötrődjék? Arra való a szamár, ültesd rá a fiad.
– Csakugyan bolond voltam – ismerte be az öregember. Hogy hibáját jóvátegye, fölkapta a fiát, s ráültette a szamár hátára.
Mentek tovább az országúton. Egyszer csak megint hallja, hogy az emberek kacagnak.
– Min kacagtok, emberek? – kérdezte az öreg.
– Már hogyne kacagnánk, mikor látjuk, milyen nagy bolond vagy. Fiadat ülteted a szamár hátára. Te pedig vénember létedre gyalog baktatsz mellette.
– Csakugyan bolond voltam – ismerte be az öreg. Hogy hibáját jóvátegye, leszállította a fiát a szamár hátáról, a helyébe pedig ő maga ült.
Mentek tovább az országúton. De sokáig nem mehettek békességben. Egyszer csak hallják, hogy az emberek morgolódnak.
– Min morgolódtok, emberek? – kérdezte az öreg.
– Már hogyne morgolódnánk, mikor látjuk, amit látunk. Magad szamárháton ülsz. Azt a gyönge gyermeket meg hagyod a porban botorkálni. Szégyellheted magad, hogy vénségedre idáig jutottál az embertelenségben.
– Csakugyan igazatok van – ismerte be az öreg. Hogy hibáját jóvátegye, kapta a gyereket, s felültette maga mögé a szamár hátára.
Mentek tovább az országúton. Sokáig most sem mehettek békességben. Hallják, hogy az emberek megint morgolódnak.
– Min morgolódtok, emberek? – kérdezte az öreg.
– Hogyne morgolódnánk, mikor látjuk, hogy vénségedre sem jött meg az eszed. Hát nem tudod, hogy a szamár hátán csak egyetlen embernek van hely? Kettőnek nem. Hát azt akarod, hogy a szegény pára kiszenvedjen a kettős teher alatt?
– Alighanem igazatok van – felelt az öreg. Hogy a hibáját jóvátegye, mindjárt leugrott a szamárról, s intett a fiának, hogy ugorjon le ő is. Igen ám, de akkor eszébe jutott, hogy ezt csinálták, és így sem tetszett az embereknek.
Gondolkozott az öreg, törte a fejét, mitévő legyen, hogy az emberek tetszését megnyerje. Ha egyikük sem ül a szamáron – nem jó. Ha a gyerek ül rajta – az sem jó. Ha ő maga ül rajta – nem jó az sem. Ha meg mindketten rajta ülnek – az sem jó.
Mikor idáig ért a gondolkodásban, az öreg a fejére ütött:
– Most már tudom, mi kell nekik.
Azzal a földre döntötte a szamarat. Összekötötte a két első lábát, össze a két másodikat. Keresett egy rudat, átdugta a kötélen, a rúd egyik felét ő fogta meg, a másikat a fia kezébe nyomta. Azzal cipelni kezdték a rúdon a szamarat.
– No, ez már csak jó lesz – mondta az öreg. De bizony nem volt jó. Mert alig indultak meg, kacagni kezdtek az emberek a szántóföldeken. De úgy kacagtak, hogy dülöngőztek bele, még a könnyük is kicsordult.
Elhagyta erre a béketűrés az öregembert.
– Min kacagtok, emberek? – kérdezte nagy dühösen.
– Már hogyne kacagnánk – felelték az emberek. – Hisz két ilyen bolondot még sohasem láttunk. Ahelyett hogy a hátára ülnétek, ti cipelitek a szamarat? Ki hallott ilyet?
Megmérgesedett erre az öreg, s kiabálni kezdett:
– Az ördög győzi a kedvetekre cselekedni! Ha ezt tesszük, az a baj. Ha azt tesszük, az. Akárhogyan teszünk, sehogyan sem jó.
Hogy a mérgén könnyítsen, fogta az öreg a rudat, s egyetlen ütéssel agyoncsapta a szamarat. Azzal a fiával egyetemben megindult hazafelé, boldogan, hogy a szamártól megmenekült. De nem sokáig jutott, máris kacagás ütötte meg a fülét. Megfordult s visszakiabált:
– Min kacagtok, emberek?
– Már hogyne kacagnánk – felelték az emberek –, amikor nagyobb bolondot nálad még nem hordott hátán a föld. Itt hagyod azt a jó kövér szamarat, kutyák, hollók prédájául. De mi nem hagyjuk. Éhesek vagyunk magunk is, megsütjük, s elköltjük jó étvággyal.
Megvakarta a fejét az öreg:
– Csakugyan bolond vagyok – vallotta be töredelmesen. – Hiszen épp azért hajtottam el a szamarat, mert éhesek voltunk, én is, a fiam is.
– No – mondták az emberek –, ha éhesek vagytok, gyertek ide, jut nektek is a szamárból.
Jutott is. Jóllakott az öreg, jóllakott a fia. Szusszanni is alig bírtak, úgy megtömték a hasukat. A boldogult szamárból pedig csak a csontok maradtak meg.
Mikor esteledett, az öreg meg a fia megindult hazafelé. Egyszer csak megszólalt az öreg.
– No, fiam, ez a nap nem volt haszontalan nap.
– Miért nem volt haszontalan? – kérdezte a fiú.
– Azért, fiam – felelt az apa –, mert szamarunk ugyan már nincs, de jóllaktunk, s végre az embereknek is kedvükre tettünk. Azt pedig magad is tapasztalhattad, hogy ez nem könnyű dolog.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
