Futótűzként terjedt el nemrégiben a hír, hogy a román–magyar etnikumközi kapcsolatok talán legérzékenyebb erdélyi pontján, Marosvásárhelyen a polgármesteri hivatalnak alárendelt közösségi rendőrség azért bírságolt meg egy közismert marosvásárhelyi civil aktivistát, blogírót, mert kétnyelvű árcímkéket osztogatott a piaci árusoknak. Miután megszületett az ötlet, hogy a bírság felét aprópénzben fizeti ki, példátlan összefogás során Erdély-szerte gyűjtés indult, számos városban gyűjtötték az aprót. A kezdeményezés kapcsán Lakó Péterfi Tündét kérdeztük.
– Miközben a teljes erdélyi magyar sajtó – magunkat is beleértve – lamentál, a széles körű székely összefogás hiányát fájlalja, Ön a tettek mezejére lépett. Honnan jött a kezdeményezés ötlete, hogy a zöldségpiac jelentette köztéren indítsa az akciót?
– A kezdeményezés ötlete nem tőlem származik, én mindössze felkértem a tenni akaró embereket, dugjuk össze fejünket, ötleteljünk, ne csak háborogjunk, cselekedjünk is. Páran, marosvásárhelyi civilek, enyhén szólva is megelégeltük az egy helyben toporgást, azt, hogy lassan már nincs olyan hely a városban, ahol használhatjuk anyanyelvünket, ahol magyarul is ki van írva a termék neve, esetleg magyarul is szólnak hozzánk. Egyik társunk, név szerint Kuti Márta javasolta: kezdjük a mindennapi vásárlási helyszíneinken, azaz a piacokon. Tovább gondolva, jó ötletnek éreztük, főként azért, mert így szóba is elegyedünk több emberrel, akiknek beszélhetünk arról, amit teszünk, és megértethetjük azt is, miért.
– 2013 Európai Uniójának egyik tagállamában pénzbírság jár azért, ha valaki arra buzdítja a közösségét, hogy anyanyelvét használja. Hogy van ez?
– Egy tanácsi határozat alapján büntettek meg, immár másodszor ez évben. Nem csak pénzbírsággal sújtottak, hanem mélyen belegázoltak a becsületembe is. Több minden történt az eljárás során, illetve a hatóságok sajtónyilatkozataiban, ami becsületsértés, törvénytelen és diszkrimináló. Hát, így van ez 2013-ban Európában.
– Ön tehát „visszaeső” bűnös...
– Így van... Valentin Bretfelean, a városi rendőrség vezetője, éppen ezt a kifejezést használta a sajtó kérdéseire válaszolva. Valószínűleg indulatból mondhatott ilyen átgondolatlan szavakat, de azt gondolom, ez nem mentség. Sért és lejárat egy ilyen kijelentés, amire nem szolgáltam rá.
– Árcédula vagy röpcédula? Akcióját provokációnak minősítették. „Ellentéteket szít” magyarok és románok között...
– Igen, sajnos, így fogják fel. Hihetetlennek tartom, hogy nem gondolnak bele: mindenki számára jó lenne, ha két nyelven tüntetnék fel a termék nevét, de elsősorban a kereskedőnek hasznos. Érdekességként elmondanám, az egyetlen árus, aki a November 7 piacon a felszólítás ellenére sem távolította el a kétnyelvű cédulákat, egy Dolj megyei fiatalember volt. Azt gondolom, hogy a román vásárlóknak semmi kifogásuk nem lett volna az ellen, hogy magyarul is írja a táblán a termék nevét. Így, hogy botrány lett belőle, már kifogásolják.
– Pedig az akció nem valami ellen irányult, nem destruktív, ellenkezőleg...
– Senki és semmi ellen nem irányul. Egyszerűen azt szeretnénk elérni szülővárosunkban, hogy senki ne kezeljen bennünket másodrendű állampolgárként, és jogainkat használva békében éljünk együtt román polgártársainkkal.
– Az árcédulákon egyforma nagyságú betűket és azonos betűtípusokat használt, de „alárendelte” a román feliratot.
– Bevallom, nem figyeltünk erre. A fontos az volt, hogy mindkét nyelven ott legyen. Amennyiben ez hibának róható fel, el kell mondanom, hogy mikor másodszor mentünk a piacra, a sorrend fordított volt, azaz elöl volt a román megnevezés.
– Az alapvető emberi jogok – jelen esetben az anyanyelv-használati jog – szabad gyakorlását-betartását nemhogy a helyi közigazgatásról szóló törvény, horribile dictu az alkotmány, de még a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája is garantálja.
– S lám, ezért mégis harcolni kell. Csak akkor lesz élhető ez az ország, ha tudjuk: számíthatunk arra, hogy a törvény érvényes, nem pusztába kiáltott szó. No meg akkor, ha a hatóság maga nem diszkriminál, hanem megvéd attól, aki hátrányosan megkülönböztet bennünket.
– A törvények értelmében Önt jogtalanul bírságolták meg. A jegyzőkönyvet kiállító rendőr rosszul végezte munkáját. A túlkapás, a hatalmi visszaélés miatt akár kártérítést is követelhet. Fontolgat ilyen lépést?
– Fontolgatom, mi több, feltett szándékom pert indítani ebben az ügyben.
– Költői kérdés: lát némi esélyt arra, hogy a „szabálysértést” megállapító rendőrt felelősségre vonják?
– Költői vagy sem, válaszolok: igen, látok. Az ügy akkora nyilvánosságot kapott, hogy remélem, példaértékű lesz a végeredmény.
– A bírság jelentette anyagi kár immateriális jellegű eszmei hasznot hozott. Nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi sajtó is foglalkozik az üggyel, ráadásul a magyar közösség példaértékű összefogást tanúsított. Mindenki a támogatásáról biztosította. Az RMDSZ még a Mikó Imre jogsegélyszolgálat ingyenes jogi képviseletét is felajánlotta. Eső után köpönyeg? Az Ön akciója által kiváltott ellenreakció nem érdekképviseletünk több mint húszévnyi kontraperformansza egyenes következménye is? A többkulacsos politizálás eredménytelenségének bizonyítványa?
– Senki ellen nem szólnék. Véleményem az RMDSZ munkásságáról olvasható a blogomon, de ebben az esetben, azt gondolom, félre kell tennünk a múltbeli hibák felemlegetését, és egy emberként összefogni, hisz ez a diszkrimináció, ami velem történt, üzenet az egész magyarságnak. Fontosnak tartom, hogy elmondjam: nem csak az RMDSZ-től, de semmilyen politikai párttól vagy szervezettől nem fogadok el segítséget. Ugyancsak a blogomon nyilatkozatot tettem közzé, ahol azt is leírom, miért döntöttem így.
– Az erdélyi magyarság Bukarestbe delegált képviselői, többé kevésbé tudatosan, önnön kicsinyes érdekeik javára, lehetőségek tömkelegét szalasztották el. Az összefogás, együvé tartozás hamiskás propagandakártyáját csak a választási kampányokban húzták elő...
– Egyetértek Önnel. De nem szeretném ismételni a fent elmondottakat.
– 24 évvel a rendszerváltás után, 23 évvel a véres marosvásárhelyi események után szimbólumaink, jelképeink ellen hajtóvadászatot folytatnak a román állam helytartói. Az igazságszolgáltatás a kezükre játszik: törvénysértő a székely- és a megyezászló kitűzése, a „Megyeháza” felirat, a kétnyelvű árcédula. Igyekeznek európaiságot színlelni, de megnyilvánulásaik kisebbségügyben provinciális kicsinyességről árulkodnak.
– Valóban ez történik. Ezért van szükség az autonómiára. Minden egyes embernek tennie kell azért, hogy ez megváltozzék. A mindennapjainkban kell cselekednünk, akár ilyen akciókkal is, mint a piaci kétnyelvű táblák osztogatása.
– Miért viselkedik a többség frusztrált kisebbség módjára?
– Mert félti a megélhetését, mert mindegyre megkapjuk, hogy „mit akarunk, egy újabb fekete márciust?”. És mert senkinek nem hiányzik a meghurcoltatás. Tudjuk, hogy meg tudnak hurcolni, akár mondvacsinált ürüggyel is. Ilyen szempontból Marosvásárhely Románia testének mindmáig a legérzékenyebb „pontja” maradt. 1990 márciusa nem múlt el nyomtalanul. Nem is múlhatott.
– Nem érzi úgy, hogy a magyarság belefásult, belefáradt ebbe a szélmalomharcba? Hogy a válságokkal folytatott túlélési hercehurca vámpírként szívja ki az energiánkat? Annyira lefoglal bennünket az egyén túléléséért folytatott harc, hogy már csak csipetnyi erőnk marad a közösségünkre?
– Ebből a fásultságból, fáradtságból ébredezünk, azt hiszem. Talán egyre többen látjuk be, hogy hosszú távon még rosszabb lesz, ha most nem mozdulunk.
– Szélmalomharc ez egyáltalán?
– Nem. Ha van elég kitartás és összefogás.
– Léteznek az erdélyi magyarság – pártok, civil szervezetek – soraiban olyan egyéniségek, akik képesek felébreszteni a székely régió szunnyadó harci szellemét? Olyanok, akikben még nem csalódtunk, akik nem bocsátották áruba szavazatainkat, becsületünket?
– Nem tudom. Talán... De nehéz helyzetben lehetnek. Elveszíteni a bizalmat sokkal könnyebb, mint megszerezni, vagy visszaszerezni.
– Ön két lábon járó példája annak, hogy a nép képviselte eszmék nem buktak meg.
– Nem gondolom, hogy hős lennék. De mindenképpen örvendetes, hogy jó pár ember követendőnek tartja a példát.
– Hogyan tovább?
– Nemrég beszélgettem a zöldségbolt tulajdonosával, ahol rendszeresen megfordulok. Elmondtam neki, hogy szívesen megajándékozom őt is ezekkel a román-magyar feliratú táblákkal. Örömmel elfogadta, mi több, kitette. Ez is eredmény. Továbbra is ezt fogom tenni: tudatosan vásárolok olyan helyen, ahol magyarul is van felirat, ahol az anyanyelvemen szólnak hozzám. Továbbra is úgy élem az életem, ahogy jogomban áll, és ha ezért hátrányosan megkülönböztetnek, megbüntetnek, akkor újra és újra perelek. Ameddig erőmből telik.
– El tud képzelni olyan Romániát, ahol nincs szükség efféle „gerillaakciókra” ahhoz, hogy az emberek – legyenek kofák, hivatalnokok vagy a rend őrei – ráébredjenek: az ő egyéni és közösségi érdeküket szolgálja a két- vagy többnyelvűség?
– Ha nem hinnék ebben, azt hiszem, fásultan csóválnám a fejem, de nem követelnék semmit. Élnék, ahogy hagyják… De hiszek az autonómiában, hiszem, hogy valamikor el tudom mondani: igen, olyan országban élünk, amilyent felvázolt. Csak így lehet! Mi több, azt gondolom, csak így érdemes!
