A román államvezetés végül kénytelen aláírni e kisebbségi szerződést, amely nemzetközi és alkotmányjogi garanciája lehetne a magyarság jogegyenlőségének. Románia arra kötelezi magát, hogy alaptörvényként fogadja el a 2–8. cikkelyt. A szerződés első cikkelye előírja, hogy az említett cikkelyekkel szemben „semmiféle törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés nem lesz hatályos”. Azonban a román politikai elit, vezetés, a kisebbségi közösség felszámolására törekedve asszimilatív jellegű politikai útra tér, ezért a kisebbségi szerződést nem iktatja az 1923-as alkotmányba. Teszi mindezt akkor, amikor ez Erdély birtoklásának előfeltétele.
A kisebbségi szerződés kiindulópontja lehetne a románok, a magyarok, a németek, a zsidók stb. jogegyenlősége biztosításának. Románia kormánya a 2. cikkelyben vállalja, hogy teljes védelmet biztosít az ország „minden lakosának születési, állampolgárisági, nyelvi, faji vagy vallási különbség nélkül”. A 8. cikkely előírja: a román állampolgárok nem korlátozhatók a nyelvhasználatban „a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallási életben, a sajtó útján”. A bíróságokon is lehetővé teszik az anyanyelv használatát „akár szóban, akár írásban”. A 9. cikkely leszögezi, hogy a kisebbségeknek „joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni, igazgatni és azokra felügyelni azzal a joggal, hogy azokban saját nyelvüket szabadon használhatják, és vallásukat szabadon gyakorolhatják”.
E dokumentumot Románia olyan nemzetközi szerződésként kezeli, amely a belföldi törvénykezéssel szemben alacsonyabb jogerejű. A szerződés legfontosabb előírása, a 11. cikkely kimondja, hogy Románia az erdélyi székely és szász közösségeknek „vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot” engedélyez. „Ezt az egyházi intézményrendszer révén a román hivatalos politika megvalósítottnak tekintette” – írja e kérdés kutatója, Bárdi Nándor.

Három román alkotmány
Az 1923-as alkotmányról Szarka László megállapítja, hogy az „figyelmen kívül hagyta az ország nem román kisebbségi közösségeit”, mindezt akkor, amikor – a hivatalos román népszámlálás szerint – a népesség 28,1 százaléka nem román nemzetiségű. Az 1923-as és az 1938-as alkotmány eleve diszkriminál, mert nem ismeri el a nemzeti kisebbségeket faji és nyelvi szempontból, csak mint vallási kisebbséget. Az 1923-as alkotmány 5. cikkelye szerint a „románok faji, nyelvi vagy vallási különbségre való tekintet nélkül élvezik a lelkiismereti szabadságot, a tanszabadságot, a sajtószabadságot, az egyesülési szabadságot, valamint a törvények által megállapított összes szabadságjogokat”. A 7. cikkely kimondja: „Romániában a vallási és felekezeti, a faji és nyelvi különbség nem lehet akadálya a polgári és politikai jogok megszerzésének és gyakorlásának.” A 8. cikkely szintén csak románokat emleget: „Az összes románok faji, nyelvi vagy vallási különbségre való tekintet nélkül egyenlőek a törvény előtt.” Az 1923-as román alkotmány 1. cikkelye kimondja, hogy „a román királyság egységes és oszthatatlan nemzeti állam”. Ugyanezt olvashatjuk az 1938-as alkotmányban is, amely szintén nem ismeri el a nemzeti kisebbségeket. Az említett két alkotmánnyal szemben az 1991-es alkotmány előrelépést jelent. Az első szakasza kibővül: „Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzeti állam.”

Jogforrás a jogfosztásra?
Mivel Nagyrománia csak kétharmad részben románlakta terület, a legjobb akarattal sem nevezhető nemzetállamnak. Az egységes állam minden harmadik polgára más nemzetiségű. A hajdani kis vajdaságokból, Dobrudzsából, Cadrilaterből, Bukovinából, Besszarábiából, Erdélyből, a Partiumból és a Bánságból összetákolt államot különböző népek, kultúrák sok­színűsége jellemzi. A két háború között (is) a legfőbb cél a nemzeti kisebbségi közösségek etnikai fellazítása, nyelvhasználatának felszámolása. Amikor a történelmi helyzet lehetővé teszi, a román hadsereg a zsidóság százezreit mészárolja le, 1944 után kiárusítják a német és a maradék zsidó lakosságot. A Kárpátokon túlról milliós román tömeget telepít a magyar és szász városokba, a magyarság a társadalmi élet minden területén látványosan háttérbe szorul. Ez Székelyföldön is egyre nyilvánvalóbb.
1989 után sem beszélhetünk homogén nemzetállamról, a nagyszámú magyarság és a más nemzetiségűek mellett Románia egyike azon országoknak, amelyekben többmilliós lélekszámú roma is él. Azonban a nem­zetállamra hivatkozva a román politikai vezetés a nemzeti ki­sebbségeket megfoszthatja a kol­lektív jogok megszerzésének le­hető­ségétől. Az 1991-es alkotmány első cikkelye olyan jogforrás, amely­re hivatkozva megtagadható a kulturális, a helyi és a területi autonómia. A román politikai vezetés jól tudja, hogy a kollektív jogok hiányában a nemzeti közösségek fennmaradása lehetetlen. Románia ezért is akar kierőszakolni egy olyan régiósítást, amelyben a székely nép kisebbséggé válva, képtelen ellenállni az elnem­zet­telenítő politikának, az erőszakos asszimilációs nyomásnak.
A székelyek nagy menetelése Székelyföld területi autonómiájáért, tulajdonképpen a román alkotmány jogfosztó első cikkelyének megváltoztatásáért is folyik, mert az a törvényes törvénytelenség, a kollektív jogoktól való jogfosztás eszköze! E küzdelem törvényes, mert a román alkotmány 6. szakaszának 1. cikkelye előírja, hogy a nemzeti kisebbségeknek joguk van az „etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megtartásához, fejlesztéséhez és kifejezéséhez”. Márpedig a régiósítás nem titkolt célja Székelyföld népének kisebbséggé tétele, hogy az említett jogokat ne tudja gyakorolni!