Nem volt bár egy házacskája, ahol lakjék, nem egy ágyacskája, hová lefeküdjék, nem volt egyebe, csak a ruhája, annyi, amennyi a testén volt, s csak egy darabka kenyere: egy könyörü­letes szívű ember adta azt is.
Mit volt, mit nem tenni, elindult a kislányka, hátha megsegíti a jó Isten. Amint ment, mendegélt a réten, szembe jő vele egy szegény ember, s kéri könyörögve:
– Te jó kislány, adj ennem, három napja, hogy egy falást sem ettem.
A kislány egy szempillantásig sem gondolkozott, a kenyerét oda adta a szegény embernek.
– Áldjon meg az Isten, hálálkodott a szegény ember, s ment tovább.
Ment a kislány is, s ím, szembe­jő vele egy gyermek, sír keservesen, s könyörögve kéri:
– Adj nekem valamit, amivel befödjem a fejemet, mert úgy fázik a fejem!
A kislány szó nélkül odaadta a kalapját.
Továbbment, mendegélt, ismét szembejő vele egy gyermek, akinek a testén egy szál ruha sem volt. Nem is várta, hogy kérjen, nekiadta a kabátocskáját. Aztán beért az erdőbe. Éppen esteledett, alkonyodott, s hát jő szembe vele egy gyermek, s kérte, hogy adja neki az ingecskéjét, mert különben megveszi az Isten hidege.
Mondta magában a kislány:
– Úgyis sötét van, nem lát senki, odaadhatod az ingedet.
Oda is adta.
Most már csakugyan semmije sem volt. Így állt, álldogált egy hely­ben, feltekintett a csillagos égre, nagyot fohászkodott, s ím, halljatok csudát! Egymás után hullottak a csillagok, sűrűn, mint a záporeső, s ahogy a földre értek, mind tiszta tejfehér tallérokká lettek. És lehul­lott az égből egy szép gyolcsing is, olyan fehér s olyan finom, hogy az csupa csuda. A tallérokat szépen fölszedte, s ettől fogva nem volt gondja többet: élt boldogan.
Holnap a kislány legyen a vendégetek.