Meglepődve olvastam a Háromszék szerdai számában a Kiteregetjük a szennyest című írást. Nem az lepett meg, hogy sokaknak nem tetszik a rendteremtő szándék, hiszen az elmúlt években-évtizedekben számos próbálkozás hiúsult már meg a lakosság ellenkezésén.
Emlékszem például, évekkel ezelőtt éppen aznap, amikor a városháza meghirdette az erkélybeépítési tilalmat, az ablakommal szembeni lakás balkonjáról koszorúban hullott a szikra, vaskeretet hegesztettek éppen egy új beépítéshez. A kutya sem vonta felelősségre érte őket. Aztán az eltelt, évtizednél hosszabb időszakban gombamód születtek a beépítések, össze-vissza, két egyforma csak a nemrég hivatalosan felújított tömbházakon látszik. S most olvasom, hogy Bukarestben építészek kongatják a vészharangot, a földrengésveszély kapcsán hívják fel a figyelmet a fejetlenül, szakmailag megalapozatlanul végzett átalakítások kockázataira. Szóval nem mindig jó az, ha szakmai érvekkel ellentétben a népre hallgatnak a vezetők.
Visszatérve az idézett írásra, nem az ellenkezés lepett meg, hanem a ,,kulturális kitekintés”, a hivatkozási alap. Az írás Olaszországot választotta példaképnek. Pontosabban az olasz külvárost, vagy nem is tudom micsodát. Mert mégiscsak túlzás azt sugallni, hogy azért tódulnak Olaszországba a világ minden tájáról a turisták, hogy végre szélben lengő gatyákat lássanak. Ettore Scola? Ugyan, kérem! Miért pont egy, a múlt század negyvenes éveinek elején játszódó film jelenete lenne az etalon a huszonegyedik században? Mert azért Olaszországra sem a gatyák a jellemzőek. 1990-ben jártam ott, és valóságos sokként ért, hogy mennyire más világ ez, mint amit mi ismerni véltünk a neorealista filmek alapján. Amit akkor Olaszországban tapasztaltunk, az egyszerűen hihetetlen volt. Az a portalan tisztaság az utcákon, a járművek makulátlansága, az éttermek mellékhelyiségeinek tisztasága. Lengő fehérneműt szinte sehol sem láttunk, főként nem a belvárosokban, főtereken, sem Rómában, sem a meglátogatott sok-sok bűbájos kisvárosban. Persze, azért láttunk terített ruhát is, mégpedig Nápoly külvárosainak szűk sikátoraiban. Ott valóban az utca felett áthúzott kötélen lógtak a ruhák. De nem azért, mert ez valamiféle kulturális hagyomány lenne, hanem azért, mert a szűk kis lakásokban más lehetőség nincs, a legtöbb helyen még erkély sincs, ezért feszítenek ki ablaktól ablakig kötelet. Tehát inkább szükség szülte a szokást.
A mi tájainkra térve vissza: nálunk nem diktálja a szükség, hogy fehérneműnket a világ szeme elé tárjuk. És ez is kultúra kérdése. Dédnagyanyám, nagyanyám idejében a mosott ruhát a padláson teregették. Aztán az én gyermekkorom idején már lazultak a szokások, mi már az udvaron szárítottunk, de a ruhák csak a mosás napján lógtak kinn. 1977-ben költöztünk tömbházba. Az erkélyen édesapám a korlát szintje alatt húzta ki a szárítóköteleket, úgy hogy a ruha ne lógjon az ablak előtt. Pedig nem a főtérre nézett az erkélyünk, hanem a rétre. Ugyanígy jártam el, amikor saját lakásba költöztem. Az én ruháim ma is a korlát szintje alatt száradnak. Viszont másfél évtizedig a szomszéd jégeralsói lebegtek az én ablakom előtt, a tenyérnyi eget is eltakarva, ami innen látszik („speciális” építkezés, derékszögben egymáshoz csatlakozó épületszárnyak...). Igaz, lakásfelújításuk után már ők is szétnyitható szárítót használnak. Mert ez is szokás kérdése, és a szokások változtathatók.
Megoldás tehát van, nem drámai a helyzet, csak jóérzés kell. A legtöbb helyen megoldható civilizáltan a ruhaszárítás. (Ki sem térek arra, hogy a város legtöbb tömbháza szárítóval épült. Kik használják azokat? Milyen célra?) S ha már kulturális kérdést csinálunk a ruhaszárításból, ha más népek szokásait boncolgatjuk, akkor miért pont Olaszország lumpennegyedeit vagy a balkáni Görögországot tekintsük követendőnek? Miért nem Svájc vagy Németország felé tekingetünk példáért?
