A folklór királya
Az adatközlőkkel készített beszélgetéseket Fekete Réka azzal a szemlélettel indította, miszerint  a tánc a „folklór királya”, hisz őrzi  a „három ikertestvér”, a nép­dal, népzene és néptánc egységét, amelyeket sokatmondóan nevezünk – az édes anyanyelvünk mintájára – zenei és táncanyanyelvnek. Emellett  kapcsolódik a népművészettel, a díszítőművészettel együtt a különböző népviseletekhez s a hagyományos szokásrendhez. Továbbá: őrzi a nemzeti jelleget. Ebben a megfogalmazásban a folklór megőrzése, művelése és ku­tatása nemzeti ügy. Ezért a néptánckutatás ma már „korántsem csak a koreográfusok, általában a folkloristák szak­mai gondja, hanem a romániai magyar nemzetiség egyik közügye, s mint ilyen, az országos ügyek egyike”.
Ha még korábbi időszakra is visszatekintünk, megállapíthatjuk, hogy a nyelv, a költészet, a zene egyidős az emberiséggel, s méltán illeszthetjük ide a népi táncokat. Egyes mozgásokban megmutatkozik a korai hiedelemvilág megőrzött villanása, s ápol vonásokat az emberi viszonyokból, a szokások gyakorlásából is. Tudunk arról, hogy nyelvünk eredete és rokonsága évezredekre visszamenőleg kimutatható, Kodály Zoltán a zenében is bizonyította rokonságunkat, tán a táncban is találunk olyan elemeket, amelyek ide illeszthetőek.

Táncbeszéd
A tánc minden időben része volt a fiatalok találkozásának, ismerkedésének, a párválasztás kialakulásának. Tartalmazta és éltette azt az érzelmi világot, amely a két nem egymáshoz való vonzódásában mutatkozott meg, érzékeltette a szenvedélyt, amely különösen a legénytáncokban került előtérbe. A tánc beszél is, mindig igazat mond, olyasmit közöl, amire a nyelv szavai nem képesek. Hív, vagy elutasít, boldogságot ígér, vagy hideg eltávolodást jelez. Nem véletlen Fekete Réka 2010-ben megjelent könyvének címe: Táncbeszéd. És szól azokhoz is, akik nem értik nyelvünket. Irá­nyunkban megbecsülést, elismerést, rokonszenvet, barátságot tud kialakítani más népekben is.
Ezért is fontos értékeinek tudatosítása. Kodály Zoltán a népzene őrzéséről írta: a XIX. század közepén, kissé megkésve ismerték fel a népköltészet gyűjtésének szükségességét. Majd folytatta: „Egy másik emberöltő megkésve, de tán nem elkésve, meghozta a székely balladák s az egész magyar népköltészet zenéjét is.” Hozzátehetjük: a népzene a népköltészet éke.
A népköltészet gyűjtésének késéséhez kötődik az a megállapítás is, hogy évszázados őrzői „mondták volna szívesen, ha kérdezte volna valaki”. Így jártunk a tánccal is,  a táncok őrzőinek megkérdezői még később jelentek meg, nekik is mondták, mutatták szívesen a kiváló táncosok.
Ilyen felkereső, megőrző szerepre vállalkozott a Háromszék Táncegyüttes is, amikor a korábban már megkezdett úton továbbhaladt, és a nagy sikerű előadások mellett a gyűjtésbe is belekezdett, majd eredményeit sikeresen hasznosította bemutatott műsorszámaiban. Az együttes az eltelt huszonnégy találkozó során nem csak Erdély legjobb táncosainak tudását rögzítette, hanem terjesztette is, és előadásaival táplálta nézőiben a nemzeti érzést, fokozta önbizalmunkat, tudatosította, hogy büszkék lehetünk őseinkre, hisz nagy értéket hagytak ránk, és hogy nem vagyunk senkinél sem kevesebbek.
Fekete Réka, amikor méltatja a táncegyüttes minden egyes tagjának törekvését, értékes ténykedését,  kiemeli azt is, hogy mily fontos, hasznos szerepet vállaltak a közösség egyben tartásában, bizalmuk erősödésében, sokszínű és szakszerű fejlesztésében kezdetben Könczei Árpád, folytatásban Orza Călin, Deák Gyula, Ivácson László, vagy a legrégibb táncosok: Virág Endre a gyűjtésben, Tőkés Edit, aki határozottan fogalmazta meg: „A nő a táncban ne legyen eszköz, ne legyen alárendelt, törődjenek vele…”, és Tőkés Zsolt a sajátos arculat felismerésében. A közös munka, törekvés, összetartás  eredménye, hogy a Három­szék Táncegyüttes a maga nemében a megye egyik jelentős és fontos kulturális kincse.

Anyaggyűjtés harminckét településen
Visszatérve a huszonnégy megelőző népzene- és néptánctalálkozóra, a gyűjtések során az együttesnek sikerült ötven óra hangot, több mint száz óra filmfelvételt rögzítenie. Mert hiába írtak le egy táncot részleteiben, majd a mai legmodernebb jelölések segítségével is a fej, kéz, láb, derék mozgásának rögzítésével, mert ez csak  nagyjából igazított el életre keltésében. A tánc igazi megörökítése filmen valósulhat meg. S a film is kiegészítésre szorul, s e többletnek fontos része az, amit Fekete Réka az adatközlőkkel készített beszélgetések, Ferencz Csaba pedig a fényképek és a tájegységek rövid leírása által megvalósított. Kilenc hónapos a­nyaggyűjtés során harminckét településen keresték fel – Erdély említett hagyományőrző tájegységein – otthonukban a legjobb táncosokat, muzsikusokat, nótafákat. Mintegy hatvan háztartásban beszéltek a megszólalók családi állapotról, szülőkről, nagyszülőkről, egyes esetekben a dédszülőkről is, háborúról, fogságról, földművelésről, mesterségek tanulásáról, az életben elért sikerekről és kudarcokról, a moldvai csángók megalázott sorsáról, de főképpen visszatérően a táncok tanulásáról, a családi hagyományokról, a változtatásra törekvésről. Kitértek arra is, hogy a falu életében még az 1950-es, 1960-as években is milyen fontos kulturális szerepet töltött be a tánc. Az ünnepeket, hétköznapokat színesebbé, életüket bajaik között is kellemessé tette. Külö­nösen fontos volt a fiatalság életében. A leányok, fiúk törődtek egymással, a közös találkozás örömet jelentett. Néhányan mindezt szembeállították a városi életmód megnyilvánulásaival, amikor a fiatalok a közös rendezvények hiányában magányosan töltik életüket. Kultu­rális, tánc-, zene- és társadalmi korrajzot találhatunk e könyvben.
Ismertetőnkben csupán néhány jellemző vonását tudjuk kiragadni a dúsan bemutatott egyes jelenségeknek. Megálla­píthattuk, hogy legtöbb helyen a gyermekeket külön nem tanították a táncra, énekekre, hanem ők alkalmat keresve megfigyelték a felnőtteket, a szerzett ismereteket próbálgatták rögzíteni, hol istállóban, csűrben, hol szabadban, és addig gyakorolták, amíg a kicsik összejövetelén, „serke­táncokban” bemutathatták társaiknak is. További megfigyeléseik során bővítették tudásukat, míg felnőve a nagyok is maguk közé fogadták. Ott kellett bizonyítaniuk rátermettségüket, „figurázási” készségüket.
A könyvben megszólalók elmondják a táncok előkészítését, az összejöveteleket, a hagyományos táncokat és a különböző vidékek táncrendjeit. A széki táncos büszkén vallja: „Ilyen nincs talán az egész világon, hogy ennyi tánc legyen egy táncban.” És felsorolja a kialakult táncok sokaságát. Más vidékeken említették a „juhost”, „akasztóst” vagy a csíkszentdomokosi „faszujkást”, amely a leány kitáncoltatását jelenti a közös összejövetelről, mert megsértette a legényt. Szászcsáváson a gyermekek „lakazóba” mentek, így nevezték a gyermekek táncát.

Egyéniségalakító tánc
A folklórtudományban ma már külön ág az egyéniség vizsgálata különböző műfajokban, a tánckutatók is külön vizsgálják az egyéniséget. Ehhez a törekvéshez kitűnő adatokat találhatunk a Forrás­vidéken című könyvben. A szerző megkérdezte, az illető hogyan tanulta a táncot, hogyan gazdagította saját korábbi tudását. Különösen a legényesekre vonatkozik ez, hisz minden táncosnak kialakul a sajátos stílusa. A táncosok közölték, hogy településükön „mindenkinek megvolt az egyedi tánca”, ami azt jelentette, hogy hasonlóan táncolnak, de bizonyos figurákat egy-egy táncos tud a legjobban. A táncot magát is sok esetben egy-egy kiváló táncosról nevezték el. A szép, közösségtől elfogadott tánc tekintélyt is jelentett előadójának. Egyik táncos elmondta, hogy volt a faluban olyan ismerőse, aki százötven figurát is tudott, ő ötvenet tanult meg tőle, öregségére táncismerete tizenöt figurára zsugorodott.
Nyilatkoznak a tánchoz kötődő érzésekről is: „Amikor meghallottam a kalotaszegi legényest, a szőr már felállt a hátamon, s éreztem, hogy valami megindult bennem. Izgatott voltam, de mikor kitáncoltam magam, teljesen elmúlt.” Másik táncos is elmondja: „Már gyermekkortól úgy volt, ha megindult a legényes, valami megindult bennem is. Úgy érzem, hogy ott a helyem nekem is a legények közt...” Mások a versengésről nyilatkoznak: „A legényest úgy kell felfogni, mint egy versenyt. Az ember azért áll ki legényest táncolni, mert meg akarja mutatni a többieknek, hogy mit tud... A legényeshez társul egy kicsit a ki vagyok én érzés.” És a többi kiváló táncos is vallja, hogy alkotója, továbbfejlesztője az egyéni táncoknak: más nem tudja azt úgy táncolni, mint ő, az övé más, „egy kicsit csavarosabb, cifrább”.

Kultúraőrzés változó világban
A beszélgetésekből kiderül, az elmúlt  harminc-negyven év alatt is mily nagy mértékben változott meg a falu élete s népi kultúrája. Még a székiekről is így nyilatkoznak: „A fiatalok most már nemigen szeretik a néptáncot. El kell jöjjenek a magyarországiak, s akkor nagy nehezen megszervezik a Zsuzsanna-bált. Viseletbe nem nagyon öltöznek, csak ha valami kü­lönleges történik.” Egyre gyak­rabban lehet hallani azt is, hogy csak szereplésekre veszik elé, vagy kérik kölcsön a népi ruhákat. A csíkszentdomokosiak is arra panaszkodnak, hogy régebb „a lakodalmakban hajnalig éne­keltek, csak most az a baj, hogy egy mulatságban nem énekelünk. S mindjárt beszélgetni sem lehet, olyan hangos a zene, hogy bolondulsz meg.”
Egyre többen panaszkodnak arról, hogy a néptánc ma azt jelenti, hogy egy-egy lelkes pedagógus összegyűjti a fiatalokat, felkutatja a hagyományos táncokat, még a viseletet is, s azzal szerepel a csoport a színpadon, jelenik meg versenyeken.
A fentiek is arról tanúskodnak, hogy igen fontos szerepet töltött be a Háromszék Tánc­együttes a néptáncok rögzítésében s ilyetén megőrzésében. A kiadvány pedig olyan adatokat, történeteket rögzített az erdélyi táncokról,  amelyek nélküle örökre elvesz­hettek volna.
A könyv jól egészül ki a Ferencz Csaba által készített fényképekkel, amelyek meg­őrizték a kiváló táncosok, zenészek, énekesek arcképét, megörökítettek táncjeleneteket, jellegzetes táncmozgásokat, szokásokat, viseletet – így megmaradnak az utókornak.
Mindazt, amit Fekete Réka és Ferencz Csaba e könyvben feltárt, tovább kell be­szélni, mert nem csak az a tudomány, amely jegyzetekkel magyaráz, hanem az is, amely rendkívüli értékeket ment meg az utókornak. Vitathatjuk a további gyűjtési feladatokat, módjának kiegészítését, az egyéniség szerepének további vizsgálatát a folklórban, véleményt lehet cserélni a falusi csoportok alakulásáról, irányításáról, az újrakezdés módjáról, a néptáncelőadá­sok szerepéről vagy a táncszínházakról, epikus történetek, szokások megjelenítéséről, a film és a hozzá ­kapcsolódó szövegek sze­repéről. Lehetne keresni annak is módját, miként lehetne elkészíteni a Romániai Magyar Táncok Tárát.
A Forrásvidéken című könyv azt is su­gallja, hogy próbáljuk elhinni: népi hagyományaink oly sokszor megjósolt halála még nem következik be, és hogy ez a kultúra nem múlik el, amíg vannak művelői és befogadói.