Székelybánja vára, amely egy generáción keresztül az elnyomást jelképezte a székelyek szemében, Háromszék közepén emelkedett. Építése az 1562. évi székely felkeléshez és az azt követő segesvári országgyűlés határozataihoz köthető, feladata inkább a belső rend fenntartása és a székelyek megtörése, mint a külső ellenség visszaverése volt. A vár kora várépítészeti csúcstermékének számított, de alig negyed évszázaddal felépítése után dicstelen véget ért. A háromszéki székelyek Mihály vajda beleegyezésével lerombolták, olyannyira, hogy ma már csak félig betemetődött árkai figyelhetőek meg, falainak nyomai nem láthatóak.
Háromszék szívében, Lécfalvától 1,5 kilométerre délnyugatra fekszik Várhegy település, melynek keleti szélén áll a mintegy 15–20 méterrel a környező árterület fölé emelkedő Várhegy-domb. A kedvező településfeltételeket biztosító, az őskor folyamán folyamatosan lakott plató délkeleti sarkában találhatóak Várhegy-vára maradványai. A középkor folyamán lerombolt, és az 17–18. században teljesen széthordott erődítményt Orbán Balázs már csak a terep domborulatai alapján tudta dokumentálni, míg pontos adatait Székely Zoltán 1949. évi régészeti kutatása rögzítette.
A 60×60 méter alapterületű, rombusz alaprajzú vár előzmények nélkül épült meg. Az erődítmény négy sarkán egy-egy 8×8 méteres alapterületű, ívelt vonalvezetésű ó-olasz bástya emelkedett. Alakja a 16. század második felében divatos, sarkain ágyútornyokkal rendelkező vártípust képviseli, amely letisztult formájában a szamosújvári, fogarasi vagy nagyváradi várak erődítményeiben csúcsosodott ki. A mészhabarccsal kötött, megmunkálatlan kövekből rakott falak vastagsága mind a várfalak, mind pedig a bástyák esetében egységesen 1,20 méter volt. Külső védelmét a falak vonalát követő, legszélesebb részén 22 méteres, mai, feltöltődött állapotában is 4–5 méter mély árok biztosította. A bejárat a délkeleti oldalon, közvetlenül a déli bástya mellett nyílt. Elhelyezkedése révén nem rendelkezett kaputoronnyal, de feltételezhetően felvonóhíddal és csapóráccsal („orgona”) látták el. Ma a vár kutatóárkok és egyéb gödrök által szabdalt belterében nem figyelhetőek meg épületnyomok, de Orbán Balázs két épületről számolt be, amelyekből azonban a régészeti kutatás során csak egyiket sikerült feltárni. Természetesen a várudvaron álltak más épületek is (raktárak, istálló), valamint kút vagy víztározó, de ezek helyét nem sikerült beazonosítani.
Az erődítmény csak a Várhegy vára nevet viselte, az oklevelek minden esetben Warhegj kastély-nak vagy arx Warhegj-nek nevezték. A köztudatban elterjedt Székelybánja nevet soha nem használták megnevezéseként, e gúnynév a székelyudvarhelyi Székelytámadt vár (amelyet az oklevelek ezen a néven említenek) háromszéki, a valóságot tükröző párjaként terjedhetett el.
A vár aktív, használatban levő erődítményként alig három évtizeden keresztül létezett, de e rövid periódus ellenére története viszonylag jól ismert.
A romantikus történetírás megpróbálta ugyan a várat több évszázaddal megöregíteni, de a hivatkozásként felhasznált 1353. évi oklevélről a forráskritika kimutatta, hogy az 19. század eleji hamisítvány.
Annak ellenére, hogy területe már mintegy 7000 évvel ezelőtt lakott volt, őskori telepesei megelégedtek a meredek martok által nyújtott biztonsággal, nem építve erődítményeket a plató területére. A 20. század elején a régészeti kutatás a vár előzményét formai okokra hivatkozva egy itt emelkedő római castrumban vélte felfedezni, de Székely Zoltán kutatásai bebizonyították, hogy ennek az elméletnek nincs valós alapja, a római erődítmény a Feketeügy túlpartján, Nagyborosnyó területén állt. A vár belsejében a régészeti kutatás során cölöpsorok nyomai kerültek a felszínre, amelyeket egy korábban itt álló faszerkezetű erődítmény maradványainak véltek. Nem zárható ki azonban, hogy ezek a cölöpsorok is az erődítmény építésének időszakához köthetőek, és építkezést megelőző, a vár befejezéséig használt erődített tábor nyomait jelzik.
Az erődítmény építését az 1562. évi székely felkelés leverése után János Zsigmond választott magyar király (1540–1570), Erdély első fejedelme (1565–1571) rendelte el azzal a céllal, hogy kordában tartsa a székelyeket, és betartassa a segesvári országgyűlés határozatait. Az újonnan felépülő vár helyének kiválasztásában szerepet játszott az a tény, hogy a Lécfalva melletti tanúdomb Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék határainak találkozása közelében feküdt, de nem elhanyagolható ez ügyben az sem, hogy az alig 8 kilométerre fekvő nagyborosnyói római castrum romjai jó minőségű, könnyen kitermelhető kőanyagot biztosíthattak az építkezés számára.
A munkálatok az 1562. év második felében kezdődtek el Patócsi Gáspár, Háromszék első főkirálybírája idején, és 1568 végére be is fejeződtek, ugyanis a következő év januárjában a sepsiszentgyörgyi Daczó Pált már a vár kapitányaként említik. A várkapitányok egyúttal a főkirálybírák szerepét is betöltötték, személyüket egyaránt választották mind Háromszék előkelői közül (Daczó Pál – 1569; Daczó György és Kálnoki Bálint – 1572), mind a fejedelem udvarának tagjaiból (Cseffey János – 1578–1581; Perneszi István – 1583–1586; Ravazdi György – 1589–1591; Sennyei Pongrác – 1598–1600). Ez utóbbiak várkapitányságuk ideje alatt természetesen legtöbbet a fejedelem környezetében tartózkodtak, feladataik nagy részét helyetteseik látták el. A vár fenntartása érdekében alárendelték a székelyek 1562-ben elkobzott birtokait, valamint kötelezték a vidék lakosságát, hogy a várban teljesítsen szolgálatot.
Annak ellenére, hogy a vár a 16. század hetedik évtizedének végére elkészült, felszerelése lassan haladt, így például a nehezebb lőfegyvereket (pl. szakállas puskák) a környező templomvárakból rekvirálták, mint ahogy az kiderül a háromszéki székelyek egy 1571. évi beadványából.
A várhegyi vár, amely puszta meglétével szabadságjogaik eltiprását jelképezte, első perctől szálka volt a székelyek szemében. Az elégedetlenséget kihasználva a Báthori Endre ellen készülő Vitéz Mihály Havasalföldi vajda szabadságjogaik visszaadásának ígéretével csábította a maga oldalára a székelyeket. A csíkiak és Háromszék a Várhegy alatti táborba gyülekező lakosai azonban csak azzal a feltétellel voltak hajlandóak csatlakozni, ha a vajda engedélyezi a vár lerombolását. Ez utóbbi levélben adta beleegyezését, aminek következtében a tábor megrohanta és felgyújtotta az erődítményt (a tűzvész nyomait a régészeti kutatás során is megfigyelték). A vár pusztulása viszonylag gyors és vértelen esemény lehetett, ugyanis a helyőrségét alkotó székely darabontok számára is terhet jelentett a szolgálat, így inkább az ostromlókhoz csatlakoztak, minthogy védték volna. A vár pusztulása teljes mértékű lehetett, ugyanis ez után az esemény után csak romos állapotban levő erődítményként említik.
Utóbb történtek ugyan próbálkozások a vár újraépítésére (például az 1600. évi lécfalvi tábori gyűlés határozatai), de erre már nem került sor. Okai elsősorban a bizonytalan belpolitikai helyzetben keresendőek, ugyanis mindenki, aki Erdély trónjára pályázott, szabadságuk visszaadásával próbálta maga mellé állítani a székelyeket, és a vár felépítésének erőltetése révén elvesztette volna támogatásukat. Utóbb, a 17. században a fejedelmek megváltozott székely-politikája sem tette szükségessé az újjáépítést. Ennek következtében a vár területét eladományozták (első ismert tulajdonosa a lemhényi Csomortáni Tamás főkirálybíró volt). Ugyancsak eladományozták a vár birtokait is, amelyek a háromszéki előkelők és lófők tulajdonába mentek át.
1617-ben Bethlen Gábor a várat oltszemi Mikó György háromszéki főkapitánynak adta, akinek leánya hidvégi Nemes János főkapitány felesége lett, és ezáltal Várhegy a Nemes család tulajdonába ment át. A pusztán álló, megégett vár végleges pusztulása is az új birtokosokhoz köthető, ugyanis a Nemes család a lebontott falaiból kinyert kövekből emeltette mára teljesen elpusztult várhegyi udvarházát.
A 18. században a vár utolsó tulajdonosai a báró Szentkereszty család idejében a vár köveit egy szeszgyár és gazdasági épületek építésére használták fel, végleg eltüntetve a föld színéről még álló falait.
