És érkeztek is a hosszabb-rövidebb írások, egyedül az Ádi bácsié késett. Találkoztunk akkoriban gyakran, ez volt az az időszak, amikor Ádi bácsi több kiállítást is szervezett, a városi önkormányzatban is javában tevékenyekedett, alkalom akadt hát a számonkérésre, de Ádi bácsi mindig oly szeretetre méltó módon magyarázta ki magát, hogy őrá még a harag gondolatának árnyéka sem vetülhetett. Tudtam, persze, hogy kért kéziratot nehéz kicsikarni belőle, amit akart, amit nagyon fontosnak tartott, azt buzdítás nélkül is megírta, ami szívét-lelkét nagyon nyomta – és mindig belebotlott ilyesmibe, épített örökségünk folyamatos pusztítása éppúgy nem hagyta nyugodni, mint a hozzá panasszal fordulók sirámainak megoldása –, azt kimondta. És jaj volt annak, akit célkeresztbe vett! De leírni vajmi keveset tudott, cédulázott állandóan, előadásait is mindig maroknyi cetliből tartotta – legtöbbször anélkül, hogy rájuk nézett volna. Könyvet is csupán egyetlent írt, A Mikóból indultak... mellett viszont számtalan más szerkesztésében vállalt részt, és a sajtóban az évtizedek során elszórt írásaiból való válogatás kiadása még mindig várat magára.
Bartha Árpád, miként maga Ádi bácsi is, szárnyaló lélek volt, sajátos látásmódú, megszállott ember. Hiányosnak találtam volna, ha épp Ádi bácsi írása marad ki az albumból, a „lapzárta” is szorított, hát megoldást kellett találni. Ádi bácsi, üljünk le, és csak úgy beszélgessünk, javasoltam neki, tudván, erre mindig kerít időt, sokszor a városházától útban hazafelé a közösen megteendő pár száz méteres útszakaszt másfél-két órás, pár lépés közé iktatott sűrű megállásokkal, néha szerteágazó, máskor egy témára fűzött hosszú eszmefuttatásokkal tettük meg. És beszélgettünk. Bartháról és még sok, nagyon sok mindenről. Aztán otthon a magnóra rögzített szövegből kijegyzeteltem az általa „angyali figurának” nevezett fotóművészre vonatkozó részt, összeálló írássá pofoztam a néha elkalandozó mesefonalat, másnap a kinyomtatott „kézirattal” jelentem meg Ádi bácsinál: írná alá, ha rendben találja, amit „papírra vetett”. Elolvasta, mosolygott azzal a jellegzetes, huncutkás arckifejezéssel, és – úgy emlékszem – a szeme is fényesebben ragyogott. Egy szót nem javított rajta, aztán a Bartha-albumba azt írta: „köszönet a megvalósulásáért”.
Éppen öt esztendeje annak, hogy Ő is követte Bartha Árpádot és nemzedéke megannyi jó emberét. A világ is változott kicsinykét közben, és ha ma Ádi bácsi a vártemplomi hepehupás köveken lesétálna, ugyanazzal a huncutkás arckifejezéssel nyugtázná: a kék-arany zászló, amit ő álmodott meg, micsoda segédlettel válott népének tisztelt jelképévé.