Őket, az önerőből magasra törő és sikerre jutó embereket nevezzük őstehetségeknek. Akkor hát mit sem ér a kora gyermekkori szülői erőfeszítés csemetéink érdekében? Az utóbbi írásom (Családpedagógiai kísérletek) eme hiedelem cáfolata. Ezek a gyermekek (szülői) tálcán kapták a legjobb ,,szellemi falatokat" — és éltek vele! Sokszorosa erőfeszítéseiknek azoké, akik nem így jutnak a csúcsokig. Lássunk egy ilyen példát is.

A magyar irodalomnak a népi ág erőteljes vonulata volt a múlt században. Jeles költők, írók, szociológusok teremtek a nagy magyar pusztán! Ennek a hangsúlyosan paraszti, sőt, szegényparaszti, béres-, pásztorsorsnak a megverselője, írója volt Sinka István (1897—1969).

Sinka István önéletrajzában — Fekete bojtár vallomásai — igen érzékletesen írja le azt a csupán négy elemit végzett, apátlan kivetettséget, amely korán megismertette vele az éhséget, a gazda kíméletlen, hajszoló sürgetését, a pásztorkodást télen, nyáron, távol az idilli pásztorromantikától. Kis bárányáért kapta cserébe egy vándor asztalosinastól Petőfi verseit. Ezek a sajátos sinkai szó- és versmintahasználatnak a kezdeti forrásai, tovább gazdagodva a balladás népköltészet stílusjegyeivel. Korán házasodott. Sohasem fogyó gondjai: gyermekeinek eltartása, asszonyának korai elvesztése, majd újabb házasságai és ismétlődő elutasítások, irodalmi berkekből jövő fölényes kioktatások tetézték bajait. Néhány barátja, írótársa állt mellé következetesen, segített választott pályáján tovább lépni. Veress Péter, Szabó Pál, Móricz Zsigmond, Erdei Ferenc, Püski Sándor és mások is mellé és sorsát vállaló eszméi mellé sorakoztak fel. Németh László írja róla: „...arra büszke, hogy ő jött a leglentebbről. Nem is szabadulhat a mélységeitől. (…) Itt él köztünk, de Pesttől nem kapott semmit, csak a műveit itt-ott elszennyező haragot, sérelmet."

Az őstehetségnek van egy veleszületett titka: szolgálni ezt az örökséget, mindent elszenvedve azért, hogy úgy sziporkázzon a fénye, mint a mélyből bányászott gyémántnak. Elhivatottságnak is nevezzük.