Az akarat szabadsága mellett a Viktor Frankl nevével fémjelzett logoterápia és egzisztenciaanalízis másik alappillére az értelem akarása, más szóval az ember legmélyebb szükséglete, hogy értelmét lássa életének.
Itt nem pusztán az életnek mint egésznek az értelmére gondolunk (pl. megtalált hivatás), hanem az egyes helyzetek konkrét értelmére: melyik a számomra értelmes döntés egy adott helyzetben? Melyik számomra a legértelmesebb cselekvés, viszonyulás itt és most? E megközelítés szerint az értelem megvalósítása három úton lehetséges, három értékkategória révén: először is a munkában, egy mű által, amit létrehozunk; továbbá a pozitív élményekben, a szeretetben, azáltal, hogy valamit átélünk; végül a beállítódás révén, amellyel az elkerülhetetlen szenvedéshez viszonyulunk. Amikor az ember megtalálja és megvalósítja a konkrét helyzet által felkínált konkrét értelmet – a leghétköznapibb döntésektől egészen az élethivatásig – mintegy következésképp megvalósítja önmagát, amit a beteljesülés, boldogság érzése kísér.
Annak ellenére, hogy a jóléti társadalom az ember gyakorlatilag minden szükségletét képes kielégíteni – sőt, újakat is létrehoz –, azt látjuk, sok esetben éppen az értelemigény marad kielégítetlenül. Ezt támasztja alá az a tény, hogy a 20. század második felében a nyugati társadalmakra jellemző gazdasági növekedéssel párhuzamosan nem csökkent, sőt, emelkedett a pszichés betegségek, depresszió, szorongásos zavarok, függőségek stb. gyakorisága. Az élet értelmének időnkénti megkérdőjelezése természetes emberi jelenség. A tartós értelmetlenség-érzés azonban maga után von egy belső űrt, az ún. egzisztenciális vákuumot, ami kutatások szerint hosszú távon bevonzhatja a különböző pszichés és szomatikus megbetegedéseket, mint az „addikció, agresszió és depresszió triásza”, kiégés, idő előtti elhalálozás, öngyilkossági kísérletek stb. (l. V. Frankl: Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben)
Számos kutatás és a klinikai tapasztalat alapján elmondható, hogy az életértelem fellelése, az értelmességérzés olyan tényező, mely szerepet játszik a testi-lelki egészség megőrzésében. Olyan potenciált rejt magában, ami fenntartja az életigenlést, s amit Frankl „túlélési értéknek” nevezett. Hogy ezt illusztrálja, a hegymászó példáját hozza fel, aki sűrű ködbe kerül, nem tudja, jó vagy rossz pályán van-e, és a célt szem elől veszítvén fenyegeti a végkimerülés. Amint azonban oszladozni kezd a köd, a távolban feltűnik a menedékház, s ő újra össze tudja szedni erejét, hogy folytassa útját. Ez az analógia példázza azt, ahogyan mi, emberek működünk. Ha van egy értelemlehetőség az ember szeme előtt, egy feladat, ami vár rá, egy ember, akit szeretni tud – ez az értelemlehetőség szó szerint képes „életben tartani” őt. Nietzsche szavaival élve: akinek van miért élnie, bármilyen hogyant kibír.
Azt az elhamarkodott következtetést lehetne levonni ebből a kijelentésből, hogy az ember akaratlagosan képes befolyást gyakorolni egészségi állapotára. Természetesen ez nem így működik, mivel nem tudatos szinten mennek végbe ezek a folyamatok, de tapasztalataink is megerősíthetik azt, hogy ha van egy életfeladat, ami előttünk áll, egy személy, akinek ránk van szüksége, akkor úgy érezhetjük: van amiért élnünk, és ez visszahat a lelki-testi jóllétünkre.
ELEKES SZENDE pszichológus
