Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Hamlet-bemutató a Tamási Áron SzínházbanÉletről és egyéb apróságokról

2013. december 21., szombat, Színház az egész világ

Képek, villanások, jelek, utalások. Film­szerűen indítja Bo­csárdi László a Hamlet-előadást, néhány össze nem függő mozaik lassú táncával, a reflektorok a terem más-más részén egy-két embert befogó bűvkört láttatnak csupán. A sírásók mondják el az őrök párbeszédét, Claudius és Gertrud enyelegnek, Polonius útra való erkölcsi tanácsokkal látja el fiát, Laertest, aki még elbúcsúzik testvérétől, Opheliától, Hamlet apjának szelleme pedig a fürdőkádban őrlődő királyfinak jelenik meg. Aki hiába folyatja magára a vizet, tisztulást nem remélhet. A fürdőkádban, amely bölcső és majd koporsó. És akkor az addigi szaggatottság folyamatos vetítésbe, majd pörgésbe megy át.

A hamleti történet felelevenítése fölösleges, valóban oly sokrétű a darab, hogy bármit ki lehet hozni belőle. A 80-as évekbeli Tompa-rendezésnek – azt talán még sokan láthatták a Tamási Áron Színház közönségéből – az akkori időkről, viszonyokról kellett szólnia, a mostani Bocsárdi-rendezésnek a máról. Ami egyfelől nézvést nehéz feladat, másrészről azonban sokkal egyszerűbb. És Bocsárdi László az egyszerűbb megoldást választotta, nem azért, mintha menekülne a munka elől, hanem mert esetében a kevés sokkal többet jelent. És ennek a többet jelentő, megfelelően kiválasztott kevésnek a megtalálása az, ami kihívás Bocsárdi számára, amitől rendezései olyanokká válnak, mint most a Hamlet is: nem egyszeri élménnyé, de gondolkodásra ösztönző, a parány cselekvéseinek megkérdőjelezését felvető, létértelmezéshez vezető művészeti alkotássá.
Korai ezt megállapítani, de a Hamlet Bocsárdi rendezői pályafutásának csúcspontjához közelítő előadás. Lecsupaszított, tiszta jelképrendszerrel, meghúzott, de a lényeget meghagyó szövegkönyvvel dolgozik, ehhez igazított színpadképpel, a tűznek, víznek, földnek állandó ellentéte a mindenhol jelen lévő műanyag – a mesterséges világ, melyben a mesterkéltség, a képmutatás, a különböző kisebb-nagyobb emberi gyarlóságokból fakadó viselkedésmódok és cselekedetek élesekké válnak. Nem alkalmaz korhű viseletet, egyetlen jelmezváltást Opheliának enged meg: akkor, mikor jó szándékkal bár, de a szerelme ellen munkálkodók cselszövésének részévé válik, ugyanolyan piros ruhát kell viselnie, mint a férje halálát mindössze egy hónapig gyászoló, majd a sógorával összeházasodó Gertrud­nak. Nagy neki, lecsúszik válláról, tépi is, hogy szabaduljon tőle. Mégis benne őrül meg, és csak hosszan lebegő fóliafátylát tudja csonkítani. Kicsit.
A leegyszerűsített karakterek az igazi gyönyörűségei az előadásnak. A két sírásó (Gajzágó Zsuzsa és Erdei Gábor) eszmefuttatása Ophelia temetésén azt az olcsó filozófiát adja, amivel a mindenkori fennforgolódók mindentszabadságát elfogadja a pór, lázadni ellene meg sem próbál. Rosencrantz és Guildenstern (Derzsi Dezső, Dió­szegi Attila) figurája maradt a legshakespeare-ibb, az egykori barátok gátlások nélkül a hatalom kiszolgálóivá válnak. Némi lelkifurdalás őket is megszállja ugyan, de egy korty ital hamar elnémítja csírázó őszinteségüket. Játszanak ők is, mint majdmindenki, aki Ham­letet körülveszi. Játszanak, hogy hatalmukat, vagy legalábbis hatalomhoz való dörgölőzésükből fakadó előnyeiket megőrizhessék. Ennek legszebb példája a talpnyaló udvaronc, szolgáló és kiszolgáló jellemét néhol parodizáló eszközökkel felerősítő királyi tanácsos, Polonius (Szakács Lász­ló), aki fiának igaz erkölcsös tanácsokat ad, maga azonban minden szavának ellenében cselekszik. S hiába próbálja Hamlet őt is megtisztítani. Miként hiába tárja fel anyja, Gertrud (D. Albu Annamária) előtt gyászához való hűtlenségének súlyát, az asszony csak a trónhoz ragaszkodik, nem is fiának jövőjéért, de saját magáért. Kő­arcáról lepereg a testvérgyilkosság vádja is. Kegyetlen­sége fájó, s véletlen balesetét is szerepe szolgálatába állítja, a sántítás, botra támaszkodás nem esetlensége, botladozása, hanem szenvtelensége eszközévé válik. Nála kegyetlenebb csak a trónért testvérét, a jó királyt megölő, annak minden örökségét átvevő Claudius (Pálffy Tibor) tud lenni, dehogy érdekli őt, mi aggasztja Hamletet, Gertrud kedvéért ugyan végére járna fiává lett unokaöccse őrültsége okának, de miután rájön, titkát ismeri a királyfi, már csak az érdekli, hogyan tegye el láb alól. Hogy lelkiismerete gyötörné, az túlzás, bűnbocsánatért ugyan próbálna esdekelni, de csak üres szavaknak találja az imát – sutba az egésszel, repül az ócska bizsuláncra fűzött kereszt. Ismét csak a felszín, mely alatt azonban nem fecseg a mély. Ophelia (Benedek Ágnes) épp ellentéte, ő maga a tisztaság – mígnem a már említett piros ruhát el nem fogadja. Kímélné őt Hamlet, „menj kolostorba“, mondja neki, elrejtené a világtól, remélvén, eljön az ő idejük is, súlyos dolgokat mond neki félelmetes nyugalommal. Egyéb­ként ez a nyugalom, amire építi Mátray László a Hamlet-szerepet, ijesztőbb, mint a dühöngő őrült figurája. Nem csapkod, nincsenek tág gesztusai, csak olykor görcsbe rándultan mozdíthatatlanok ujjai, mint a belső feszültség megjelenítői – íme, milyen egyszerű a recept. Persze, nem létezhet egyértelmű utasítás arra, hogyan lehessen azt a vívódást eljátszani, amit Hamlet­ként kell visszaadnia, jó tanácsokkal esetleg segíthetik rendező, színésztársai, de hogy így sugározzék belőle minden kimondatlan, mert kimondhatatlan érzés, ahhoz olyan tehetség kell, ami kevés embernek adatik meg. És hosszan el lehetne még időzni Mátray zseniális Hamlet-alakításánál, hisz bőséggel kiérdemli a dicshimnuszt, mégis maradjunk az ő igazával, annyival, amit a Színházi tükörben készített interjúban mondott: Hamletet eljátszani, és aztán soha többé színre nem lépni...
Az igazak táborát, azokét, akik Shakes­peare szerint sem képmutatóak, kevesen alkotják. A Szellem (Nemes Levente) igaza olyannyira mély, hogy maga is meglepődik, mikor kimondja, „borzalom, borzalom, a legborzalmasabb”, hogy a halál lelkileg felkészületlenül érte. Nem is a tény, hogy gyilkosság áldozatává vált, hanem e megalázás készteti arra, fiát halála megbosszulására ösztönözze. És amikor Hamlet már-már lemondana a gyilkos megöléséről, odázná a bosszút, ismét megjelenik. Ekkor talán már szólnia sem kellene, puszta jelenléte, elindulása, megállása, visszatekintése bőséggel sugallja, miért kellett Shakespeare-nek eme túlvilági lényt életre keltenie. Horatio (Kónya-Ütő Bence) az egyetlen igaz barát, az a fajta, akiből az életben is kevés adódik. Figuráját, bár sok mindenre használja Bocsárdi (többek között a narrátor szerepének ráosztására is), mégsem hagy elég teret neki a barátság kibontására. Mikor nem engedné Hamletet párbajra, a kézszorítás az a gesztus, ami ragaszkodását kifejezésre engedné, és ő lenne, kinek a haldokló Hamlet jósol – ez talán az egyetlen rész, amit kár volt kivágni Shakespeare-ből. Nyilván, az előadás mondanivalója, a dráma Bocsárdi-féle értelmezése nem teszi szükségessé Fortinbras színre lépését, viszont ennek a jelenetnek a hiánya Ho­ratio figurájának rovására megy. És az első felvonás végén a csellózó Horatio beszólása, hogy „szünet”, jobban kilóg az előadásból, mint a két nagy komédiás, Stan és Pan némajátékának becsempészése. Laer­tes (Kolcsár József), aki maradt még, ő is az igazak szűk táborának tagja. Ismét egy rendkívüli alakítás, Kolcsár maga is sír, amikor a „lapot vevő“ közönség (diákbérletes előadást láthattam, a tizenhat-tizenhét évesek közül soknak távoli még ez a világ, no meg a történet ismeretének hiánya sem jelent segítséget) a dráma csúcsosodását elérve, szintén zsebkendőért kotorász. Mert az előadás, bár mozaikképekkel indul, de folyamatos felépítése, egyenes vonalvezetése és legfőként Mátray László erős karaktere révén egyáltalán nem tűnik hosszúnak a három óra, mi a végkifejlethez elvezet. Mikor mindenki halott a színen, csak Horatio marad állva, és a víz csepeg, csepeg, csepeg.
Két dolog kiemelendő még. A verses szöveg prózai előadása a Tamási Áron Színház régebbi színészeinek nem okoz gondot, bőséges gyakorlattal rendelkeznek e téren, Benedek Ágnes Ophelia első jelenésekor még nehezen tudta leküzdeni szavalási vágyát, de őrült-jelenetében már nem csak sugárzása magával ragadó. A tér pedig, mely a díszlettervező Bartha Józsefnek köszönhetően egyben funkcionális és jelképekkel eljátszó, szűkös e színházteremnek. Tudom, az előadás eredetileg a Gyulai Várszínházban készült, ott másak a lehetőségek, és az is igaz, a körülvevő falak határt szabnak, ugyanakkor a néző-színész közvetlenebb kapcsolatának kialakítására is lehetőséget ad, az viszont, hogy jobbról, balról, elölről és hátulról is jelennek meg időnként a szereplők, az előadás követhetőségének rovására megy. A színészek ilyeténképpeni szerteszórása révén olykor beszédük is elsikkad a mocorgásban, hol­ott minden kimondott szónak súlya, a darab befogadását segítő jelentősége lenne.
De hát ilyen apróságok nem akadályozhatják az előadás többszöri megtekintését.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint lesz-e előrehozott parlamenti választás idén?







eredmények
szavazatok száma 182
szavazógép
2013-12-21: Kiscimbora - :

Kányádi Sándor: Fenyőmese

Élt a Hargita oldalában egy magányos fenyő. Senki sem lakott a közelében. Az erdő, de még a legkisebb bokor is olyan messzire volt tőle, hogy még a kiáltását sem hallották volna meg, nemhogy a sóhajtásait. Ezért aztán nem is kiáltozott, nem is sóhajtozott. Még a nyári viharok, villámok s a farkasordító telek idején sem. Pedig annyit sanyargatták, hogy az még embernek is sok lett volna.
2013-12-21: Nemzet-nemzetiség - Kálnoky Borisz:

Forrong a romániai magyarság (A Die Welt írta)

A romániai Erdélyben a magyarság figyelemfelkeltő tettekkel is küzd területi autonómiájáért. A kormány közigazgatási reform formájában számolná fel az érintett megyéket.