Szürke vagy fekete posztónadrágba, bundával bélelt, rövid télikabátba, ún. bőrösbe öltözött csizmás vagy bakancsos, fejükön kivétel nélkül bundasapkát viselő férfiak, hárászkendőbe bugyolált nők, s mellettük és velük együtt futogató, ugyancsak bundasapkás legény­kék a havas úton, illetve kis utcácskákban ösvényt verve vonultak végig a falun, még ha sokuknak fél órába is került, míg a falu keleti szélén, a hegy lábánál emelkedő templomot elérték. Az ökrök vontatta, ék alakú, súlyos – községi tulajdonban lévő – hóeke csak napfelkelte után vonult végig a főbb útvonalakon.
Az út közepén – hiszen jármű nem zavarta abban az időben és órában a gyalogost – bokáig, térdig érő hóban vonultak tehát kicsik és nagyok a rorátéra, s az aztán kü­lönleges élmény volt számomra, hogy kisiskolásként édes­apámmal a kórusba mentünk fel nemegyszer, ahová szűk feljáraton, kőből készült csigalépcsők vezettek, s így a kántor közelében lehettünk. Valamiféle, ma úgy mondanám, kiváltságnak éreztem ezt, a kórus ugyanis férfiaknak, legény- s házasemberek számára fenntartott hely volt, a gyermekeket a harangozó a számukra kijelölt, az oltárhoz közeli padsorokba parancsolta.
Látható, a templomozást, a vallás eme nyílt és tömeges gyakorlását nem sikerült felszámolnia a pártállamnak, még kevés­bé a karácsony megünneplését. Állami intézményekben ugyan télifaünnepet emlegettek, s néhány nappal később, a köztársaság napjával összemosva tartották, de a falu népe an­gyalvárásra hangolódott, s a szent estét a napján ünnepelte. Karácsonyfát állítottak a családok. A felnőtt szereplőkből álló betlehemezők játékát ugyan betiltotta a hatóság, de kisebb-nagyobb létszámú gyermekcsoportok, kántálók jártak házról házra. A Megváltó születésének öröme töltötte be a hitükhöz ragaszkodó falusi székelyek lelkét. Olyat nyújtott tehát külsőségekben, de főként lelkiekben a család már az iskoláskor előtti gyermeknek, amit később megközelítenie sem sikerült a pártállami oktatás és nevelés intézményeinek.
Kisgyermekkorom egy lehetséges teljesség megélésében telt, amit a családi harmónia, a meghitt hangulat tett lehetővé. Kijelenthetem, a lelki töltekezés legszebb alkalma az an­gyalvárás volt. Ahhoz, hogy a kisfiú ezzel kapcsolatos élménye tökéletes legyen, minden bizonnyal az alapos előkészítésen sok múlott: családi beszélgetések kezdeményezése, ame­lyeknek „véletlenül” a gyermek is tanúja lesz, aztán mint érdekelt felet (!), őt magát is bevonták ezekbe az esti beszélgetésekbe. Az angyalnak írt levelet már maga a kisfiú „adta fel”, s ő is ellenőrizte, hogy reggelre vajon eljutott-e a Címzetthez. Titokban elkészült apja műhelyében a karácsony­fatalp, késő esténként, mikor már mélyen aludt, s angyalokkal álmodott a gyermek, cérnából kis kötések kerültek a fényes sztaniolpapírba csomagolt szaloncukorkákra, ezüst vagy bronz színűre festett diókra, csillogó gömböcskékre. Közel volt a falu fölé emelkedő Perkő, onnan származott az illatos és erőteljesen zöld színű, közönséges lucfenyő, a piros alma pedig megtermett mindig a kertben...
A szent estén, mire szépen besötétedett, minden évben megtalálta házunkat az angyal. Valahogy annak a napnak a délutánjára maradt mindig a hajvágás. Hivatásos borbély akkor még nem volt a falunkban. Hozzánk közel eső utcában lakott Gyula bácsi, a mi borbélyunk, szelíd lelkű, kisgyermeket is megnyerő természetű legényember. Szívesen ültem keze alá, mert munkájában elővigyázatos volt, kézi nyírógépe nem húzott úgymond. Lassan, türelemmel forgolódott „ügyfele” körül, s a keze nyomán csak dicséretes frizurák készültek.
Azon a jeles napon mintha még lassabban ment volna a munka az alkalmi műhelyben, éppenséggel rá­érősen dolgozott. Beszélni is többet beszélt. Másrészt pedig a nagyobb fiúkat s a felnőtteket előnyben részesítette. A kisfiúra utolsónak került sor. Akkor már jócskán szürkülödött. Tán ez a legalkalmasabb óra, hogy szétnézzenek az udvarban, nem indult-e el az angyal. Havas az udvar, a kert, a háztetők, a fák, halvány lámpafények szűrődnek már ki a házak ablakain, s árnyak mozdulnak itt is, ott is. Egy-egy csengőhang is hallatszik néha a nagy csendben. De ha távolabbra nézünk a korai alkonyatban, ebben a decemberi havas derengésben a falu fölötti Perkő oldaláig látni, igaz, már eléggé homályosan... A távolt vesszük tehát most szemügyre. Nehezen, de kivehetőek még öreg erdei fenyők nagy koronái, s a törpe borsikafenyők csúcsban végződő alakjai is derengenek. Mintha meg-megmozdulna közülük egyik-másik, hol itt, hol ott. Bizony, az an­gyal igyekszik be a faluba immár... Induljunk, nézzük meg, jött-e meg hozzátok!
S a kisfiúval kézenfogva lassan indul Gyula bácsi a havas, sötét utcán, s ami otthon vár rá, az maga a csoda. Eljött az angyal, hozta a karácsonyfát s valami kimondhatatlan örömöt ezáltal! Látni viszont senki sem látta. A nagymama is csak mint tanúságtevő mondott annyit, hogy ő éppen ment a kútra vízért, amikor valami nagy suhogást hallott a ház körül, de mire beért a veder vízzel a szobába, már senkit nem talált... A kisfiú sem. A csoda viszont megtörtént, kézzelfogható s látható jele a karácsonyfa. Várakozása beteljesedett, a Tökéletesség érzésével telt be egész lénye. Nemhiába járt itt az angyal!