Hideg karácsonyeste volt, a kemény fagy sanyargatása alatt pattogott a háztetők zsindelye, akárcsak a jóféle száraz bükkfa a doromboló vaskályhában, amelyet körülülve szárítgattuk elázott kis cipőcskéinket, miközben édesanyánk karácsonyi meséjét hallgattuk a jótevő Jézuskáról, aki éjfél után hozza el ajándékait a derék gyermekeknek.
Édesapánk késő este jött haza az erdőből. Hátán seprűnek való nyírfaágak között kis fenyőfácskát hozott. A Jézuska küldte a karácsonyfát, s majd hozza a rávalót is – mondotta a hidegtől kipirult arccal, s azzal édesanyánk ágyba parancsolt mind a hatunkat, mondván, hogy csak az részesül ajándékban, aki hamar és mélyen elalszik. Leggyorsabban kisebbik öcsém tett eleget az anyai kívánságnak, de mi sem bírtuk sokáig, belealudtunk a várakozásba.
Reggel korán kicsalt az ágyból a kíván­csiság. Egyszerre estünk az öreg ládán pompázó fenyőnek. Díszét néhány szem cukor és papírba csomagolt dió, mogyoró adta. Talpazatán pedig az ismerős ruhadarabok között egy új kabát volt. Bélának – olvastam boldogan, s mindjárt fel is próbáltam. Amikor jobban megnéztem, felismertem rajta édesapám egyik régi ruhájának színét. Örömem még nagyobb lett, akár­csak többi testvéremé, akik hasonló örökségben részesültek a karácsonyi Jézus rendeletéből. Feri öcsém az én régi ruhámat kapta meg, egy kicsit megrichtolva. Az övének pedig Gyula örvendezett. Vince, mivel nem nőtt bele egyikünk régi ruhájába se, a sajátján fedezett fel új vonásokat: az este még rongyos kiskabátkája ujjának könyökén vadonatúj foltok takarták el a roj­tos részeket.
– Tudjátok – szólt édesapánk –, idén még szegény volt a Jézuska. Látjátok, sem nekem, sem édesanyátoknak nem hozott semmit.
Így meséltem el egyik este a szomszéd gyerekeknek régi karácsonyi emlékeimet, s ők boldogok voltak, hogy végre igazi mesét hallottak. Tágra nyílt szemükön látszott, hogy nem sokat hisznek belőle.
És ki tudja... Hiszen olyan régen volt. Talán igaz sem volt...