Loránd hat hónapos, Annamária két hónapos korában került a gyermektelen Pál házaspárhoz, Arnold csupán öt napja jött a világra, amikor magukhoz vették, Csilla a négy hónapot töltötte, és egyetlen esélye az élethez az volt, hogy a nagybeteg, legyengült piciny gyermeket valaki hazavigye a kórházból és gondoskodó szeretetével nevelgesse. A Brassóból Sepsiillyefalvára telepedett Pál Ferenc és Etelka a Keresztyén Ifjúsági Diakóniai Alapítvány (KIDA) által 1994-ben alapított gyermekfalu első lakói között kezdte meg a négygyermekes családi életet, és ha mérhető lenne a szeretet, az összhang és a kiegyensúlyozottság, akkor őket nevezhetnénk e létesítmény egyik legsikeresebb családjának. Az elmúlt tizenkilenc esztendőről, a jelenről és jövőbeli terveikről illyefalvi (szolgálati) otthonukban beszélgettünk.
1994-ben, amikor a KIDA elindította a gyermekfaluprogramot, Etelka harminc, Ferenc harmichat éves volt. A gyermektelen házaspár a brassói Hidromechanika gyárban dolgozott, az illyefalvi lehetőség, hogy családot alapítsanak, gyökeres változást hozott életükbe. Eldöntötték, vállalják az alapítvány által meghatározott négy gyermek nevelését, elfogadták az akkori feltételeket, és beköltöztek a gyermekfaluba. Három év alatt mind a négy gyermeket magukhoz vették, miközben Ferenc még visszajárt Brassóba dolgozni 2000-ig.
Etelka: A három nagyobbik gyermek már nálunk volt, amikor Csillát elhoztuk a kórházból. Nagyon beteg volt, mesterségesen táplálták. Születése után egy hónappal kapott egy fertőző betegséget, nem fejlődött, visszaesett születési súlyára. Amikor magunkhoz vettük, akkor is nagyon gyenge volt. Ő Annamária kistestvére, megszületésekor már az volt a célunk, hogy elhozzuk. Így három év alatt hozzánk kerültek mind a négyen, bár az alapítvánnyal kötött szerződésben az állt, hogy négy év alatt kell elhozni őket.
Óvoda, zene, iskola
– Loránd itt fejezte be az óvodát, de Illyefalván akkor csak összevont osztály indult, ezért elvittük már elsőbe Sepsiszentgyörgyre, a Székely Mikó Kollégiumba. A kisebbeket is kivettük a helyi óvodából, és Szentgyörgyre jártak. Az iskolát mind a négyen a Mikóban kezdték. Loránd nyolcadik osztály után Marosvásárhelyre felvételizett zeneiskolába, Arnold a hetedik után követte ugyanoda, de egy év múlva hazajött, nem bírta a bentlakást. Kicsi koruktól zenéltek, Illyefalván az óvodában kezdték furulyával, majd Szentgyörgyön a Művészeti Népiskolában tanultak hangszert.
Loránd: Kezdtem a furulyával, majd tubáztam Kelemen Szilárd tanár úrnál. Ötödikes voltam, nehéz volt nekem a tuba, mert elég nagy és súlyos, ezért kértem, hogy cseréljük át valami kisebb, könnyebb hangszerre. Így mentem át bariton kürtre, azzal szakdiplomáztam. Aztán nyolcadikban újból tubáztam, és Marosvásárhelyen is ezzel a hangszerrel maradtam. A zeneiskolát nagyon szerettem, az utóbbi két év különösen jó volt, igazán jó barátokra leltem. Olyan környezetbe kerültem, ahol szinte csak zenészekkel voltam körülvéve. Zenét szeretnék tanulni továbbra is, de sajnos, nem sikerült az érettségim, románból még kell vizsgáznom.
Etelka: A tanár ajánlotta akkor Marosvásárhelyt, mert nem volt szaktanár a tubára a szentgyörgyi zenelíceumban. Arnold vadászkürttel kezdte, azzal is szakvizsgázott, miután hazajött, felvételizett a Puskás Tivadar Szakközépiskolába, jelenleg X. osztályos. Mind a négyen benne vannak a sepsiszentgyörgyi városi fúvószenekarban. A lányok is játszanak kicsi kortól. Annamária jelenleg XII. osztályos a Református Kollégiumban, szeretné folytatni a zenét, Csilla IX. osztályos a Kós Károly Szakközépiskolában ruhatervező szakon.
– Honnan a család zene iránti vonzódása?
– Ezek a gyermekek nem normális körülmények között kihordott terhességből születtek, ők pici kortól megszenvedték a szeretetlenséget. Azt gondoltuk, a zene segít fejlődésükben, és ha van tehetségük a zenéhez, akkor folytatják majd, mi ebben segítjük őket.
Kényszerű váltás és csalódás
A KIDA azzal a szándékkal hozta létre 1994-ben a gyermekfalut, hogy az elhagyott gyermekek számára esélyt adjon a családra találáshoz, a gyermektelen házaspároknak pedig gyermekáldást biztosítson ilyen formában. Az volt az alapítvány elképzelése, hogy a családok mindaddig élvezzék a szervezet támogatását, amíg a legkisebb gyermek is betölti a tizennyolc évet, de ez a terv tizenegy esztendő után meghiúsult, az állam kivette kezükből a programot azzal az indokkal, hogy a nevelőanyának hivatásos nevelőszülővé kell válnia, és csak a gyermekjogvédelmi hivatal kötelékében tötheti be ezt a szerepet, az alapítvány nem tarthat fenn nevelőszülői hálózatot.
Etelka: Ez egybeesett azzal, amikor az első gyermekek ezekből a családokból tízévesek lettek, és amikortól lehetőségünk lett volna, hogy a KIDA-val kötött szerződés alapján elindítsuk az örökbefogadást. Akkor jelent meg az a törvény, amely szerint mi nem lehetünk az alapítvány alkalmazottjai, ezért a gyermekjogvédelmi igazgatóság vett át, én hivatásos nevelőszülő lettem. Minden család életében nagy törés volt ez, és nagyon megviselt mindenkit. A családok legszívesebben azonnal örökbe fogadták volna nevelt gyermekeiket, de akkor az anyák állás nélkül maradnak. Ha örökbefogadás után is ragaszkodtunk volna munkahelyünkhöz, és maradunk a rendszerben, akkor a gyermekjogvédelem újabb két gyermeket helyez ki hozzánk, hatot nevelni pedig nem könnyű. Ameddig Csilla is betölti a tizennyolc évet, maradok alkalmazásban, utána kilépek, és mind a négy gyermeket örökbe fogadjuk. Ezt a gyermekek is akarják, így el is fogjuk indítani az eljárást, Lorándnál és Annamáriánál már korábban, mert ők már nagykorúak. Loránd egyre gyakrabban mondja, hogy szeretné felvenni a nevünket.
– Ha most kellene dönteni, ugyanígy tennének, a négy gyermek nevelését vállaló utat választanák?
– Amikor elhoztuk a gyermekeket, a törvényszéken szülői jogmegfosztás történt. 2005-ben, amikor átvett a gyermekjogvédelem, azt a határozatot, amivel a gyermekeket korábban ránk bízták, megsemmisítették, azóta a gyermekekért a megyei tanács elnöke felel. Ameddig nem töltik be a tizennyolc évet, minden hivatalos eljárásnál – mint például személyazonossági igazolvány és útlevél készítése, táborok – a megyei tanács elnökének jóváhagyására van szükség. Amikor hullámvölgyben vagyok, úgy érzem, ha elölről kezdhetném, nem vállalnám ebben a formában, csak ha az alapítványnál maradtunk volna. Ha kezdettől állami rendszerben működött volna ez a program, akkor nem vállaljuk.
Ferenc: Induláskor az volt a feltételünk, hogy ne legyen köze az államhoz. Az alapítványnál erre biztos választ kaptunk, hogy semmi köze az államhoz. Aztán megváltozott, átadtak az államnak. Igaz, az soha nem derült ki, hogy pontosan miért volt az átszervezés. Ez fáj nekünk.
Szülői jogok nélkül, megalázva
– Miért rosszabb ez a változat, mint az alapítványi?
Etelka: Anyagi szempontból nem, de a jogok tekintetében sokkal rosszabb. Mi úgy élünk, mint egy normális négygyermekes család, még sincs semmi jogunk a gyermekek fölött. Meg vagyunk fosztva a szülői jogoktól, és ez megalázó. Mindenre engedélyt kell kérni a megyei tanács elnökétől, félévenként beszámolót kell vinnünk az osztályfőnöktől a gyermekekről a hivatalba, háromhavonta igazolást az orvostól, hogy egészségesek.
A másik dolog, ami rendkívül megnehezíti az életünket, az elszámolás. Tíz lejt kapunk naponta élelmiszerre gyermekenként, és ruházatra, tisztálkodási szerekre háromhavonta kilencven lejt. Időnként van családlátogatás, láthatják, hogy minden rendben van, a gyermekekről megfelelően gondoskodunk, szeretjük, szépen neveljük őket, mégis el kell számolni. Nem panaszként mondom, ilyen a törvény, nem a gyermekjogvédelemnél dolgozók a hibásak ezért. Nagyon fura helyzet.
Engem az is zavar, hogy amikor üzletben vásárolok, le kell pecsételtetnem a számlát. Ha a száz lejt meghaladom, akkor számlát kell íratnom. Ez nagyon kellemetlen, főként, ahogy rád néznek az emberek, amikor pecsétet kérsz, és főleg, amikor megmondod, hogy a gyermekjogvédelemnek kéred a számlát. De remélem, két év múlva ennek vége.
Saját ház Illyefalván
Amíg Etelka nevelte a gyermekeket, Ferenc sem ült karba tett kézzel, 2000-től Illyefalván dolgozik, a LAM Alapítványnál kezdte, később magánvállalkozást indított.
Ferenc: A LAM Alapítványnál a fiatalokat készítettük fel, hogy menjenek Svájcba dolgozni. Amikor az megszűnt, fel kellett újítani a kollektívből visszamaradt épületeket és gépeket, s azt mondták, ha akarom, vegyem ki a műhelyt bérbe, ha nem, el kellett volna mennem. Sok munkám volt benne, nem hagyhattam, kivettem. Négy évig fizettem havi kétszáz euró bért. Dolgoztam másik négy cégnek is, jól ment, és tudtam fizetni a műhely költségeit.
Közben nekifogtunk építkezni, és ahogy elkészült a műhely a házunknál, otthagytam a másikat, és azóta a sajátomban dolgozom. Mezőgazdasági gépeket javítok és fémszerkezeteket készítek, kapurámát, lépcsőkorlátot, ilyesmit. Mostanáig jól ment, de ez a tél elég nehéz, nincs megrendelés.
– Milyen volt ez a tizenkilenc év?
Etelka: Nagyon színes, de optimista alkat vagyok. Vannak a mindennapi problémák, mint bármelyik családban, de ezek megoldhatóak, ha van köztünk megértés és szeretet. Itt szeretnénk maradni Illyefalván, ezért kezdtünk saját erőnkből építkezni. Szabadságon nem voltunk az utóbbi tíz évben, csak rokoni látogatásokra mentünk el néha. A gyermekek sok táborban voltak, mind a négyen cserkészek, de jártak az iskolával is táborozni, az egyházzal is, az ifjúsági csoporttal.
Karácsony Páléknál
– Hogy készülnek a karácsonyra?
Loránd: A cserkészekkel betlehemest játszunk, és a felnőttcsoportban László Károly színművésszel tanultunk egy darabot: A boldog herceg a címe.
Etelka: Délután a gyermekek díszítik a karácsonyfát, a templom után hazajön a család, körbeálljuk, kibontjuk az ajándékokat, és akkor a gyermekek zenélnek. Mindig készülnek egy kis zenei meglepetéssel, amolyan házi koncerttel. Utána vacsorázunk. Karácsony első napján a brassói komák jönnek hozzánk, másodnapján mi megyünk Jánost köszönteni Ürmösre.
Búcsúzóul érdeklődünk a többi családról is, Etelka sorolja: egy házaspár Sepsiszentgyörgyre, egy Kászonba költözött, utóbbiból három gyermek bekerült az illyefalvi családi otthonba, az anya meghalt, egy család felbomlott, jelenleg négy házaspár és tizenhat gyermek a gyermekfalu lakója. Ennek hamarosan vége, ahogy a legkisebb gyermekek is nagykorúvá válnak, a gyermekfalu kiürül.
A KIDA 1994-ben indított programja abban a formában, ahogy azért küzdöttek, kettétört, de a gyermekek szeretetben felnevelkedtek, és az alapítvány szociális érzékenysége ez idő alatt sem lankadt. Kató Ibolya, a gyermekfalu elindítója, mindenese, a csalódások után is kitartó segítője lapunk érdeklődésére azt mondta, több elképzelés is született, hogy mi legyen a házakkal, miután a családok kiköltöznek, annyi biztos, továbbra is szociális küldetést fognak betölteni.
