Karácsonyt várva című üzenetében Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitá­rius Egyház püspöke szintén Máté evangéliumából (2. rész, 9–11. vers) ihletődött: „Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak feltűnésekor, előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyer­meket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt.” Ki­fejti, nekünk is meg kell találnunk a csillagot, melynek fényénél a bölcsőhöz jutunk, azaz Istenbe vetett hittel, jóakaratú emberek közösségében kell építkeznünk. Jakubi­nyi György, a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyház­me­gye érseke az Apostolok cselekedeteiről írott könyvből (2. rész, 42. és 45. rész) vette karácsonyi körlevelének igéjét: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. (…) Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szük­séget szenvedtek.” Arra hívja fel híveit: a plébánia évében minden egyházközség arra törekedjék, hogy ezt a bibliai ősmintát valósítsa meg. Adorjáni Dezső Zoltán, a Romá­niai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke a megváltozott világot szemlélve azon elmélkedik, ha lejár az ünnep, az­zal együtt levetjük-e az alkalomra felöltött szeretet álarcát.

Szeretetet adni
Kató Béla kifejti, a Krisztusban hívő emberhez méltó ünnepléshez tennünk kell valamit, meg kell térnünk. Nagy erőfeszítések árán külső eszközökkel otthonunkba vará­zsoljuk a karácsonyi hangulatot, pedig csak abban kellene változnunk, amit egész évben, egész életünkben rosszul tettünk. Egész évben azért küzdöttünk, hogy minél többre jussunk az anyagiakban, most ebből kellene továbbadnunk egy keveset. Le kellene mondanunk arról a hatalomról, amit egymás fölött gyakorolunk. Sokkal őszin­tébbnek és hűségesebbnek kellene lennünk, mint eddig voltunk. Ismét meg kellene tanulnunk azt, hogy mi a becsület. Meg kellene teremtenünk a segítségnyújtás kul­túráját. Többet kellene törődnünk a betegekkel, a testi és lel­ki nyomorultakkal, az öregekkel, az egyedül élőkkel. Ezek kis erőfeszítések, bár sokszor megvalósításukat lehetetlennek érezzük. Lehet, hogy sokat várunk ettől az ünneptől, de az ünnepnapok elmúlásával csalódást érez­hetünk lelkünkben, mert nem azt kaptuk, amire számítottunk. Valami másra vágyunk, a változásnak azonban előbb bennünk kell végbemennie, s csak azután fog a világban bekövetkezni. Szeretetet kell adnunk, de nem azért, hogy hasznunk legyen belőle, hanem hogy a másiknak legyen haszna belőlem. Ne azt mondd: „itt vagyok, szeressetek!” – hanem mondd azt: „hazajöttem, hadd szeresselek titeket!” A szeretetet ne abban keresd, hogy mit kapsz karácsonyra, hanem abban, amit te magad adhatsz. A szeretet mindig áldozni akar. Nem a bevételekből él, hanem a kiadásokból. Nem abból, amit kap, hanem abból, amit ad. Aki ezen a karácsonyon arról pa­naszkodik, hogy nem kapott elég szeretetet, vizsgálja meg magát, hogy mennyi szeretetet adott, amit mások megérezhettek. Kará­csonykor, ha kimondjuk a szót: szeretni, akkor ne csak a szűk családunkra gondoljunk, hanem falunkra, városunkra, a Kárpát-medencére és az egész világra! Fokozott felelősségtudattal kell részt vennünk embertársaink életében. Karácsonykor szélesre tárjuk karjainkat, hogy minél több ember beleférjen, és engedjünk, hogy szívünket Ő ve­zesse. Ne a rideg eszünkre hallgassunk, hiszen a mi Atyánk is a szíve forró szeretetéből adta a legdrágábbat nekünk az Ő Egyszülött Fiában. Hadd szülessen meg Ő végre ne csak Betlehemben, hanem a mi szívünkben is – kívánja a református egyházfő.

Meglátni a csillagot
Bálint Benczédi Ferenc a példázatra válaszolva taglalja, kereső és kutató elménk szüntelenül fürkészi a világot, megfejteni akarva annak minden titkát, és ebben a nagy igyekezetben mintha magunkat, belső nyugalmunkat, otthonunkat veszítettük volna el. Kik vagyunk? Hol vagyunk? Mi célból élünk ezen a világon? Karácsony felé közeledve ezekre a kérdésekre keressük a választ. Keressük azt a helyet, ahol önmagunkkal, családtagjainkkal, embertestvéreinkkel együtt nyugalomban és békességben tölthetjük mindennapi életünket. Az első karácsonykor a napkeleti bölcsek lázas keresésben voltak, akárcsak a nyájuk mellett élő pásztorok. És íme, akkor kigyúlt a csillag, mely mutatta számukra az utat, amíg meg nem érkeztek ahhoz a helyhez, ahol a Gyermek feküdt a jászolbölcsőben. Karácsonyra készülve, keresésünk és válaszra váró kérdéseink forgatagában nekünk is először a csillagot kell megkeresni és meglátni. Karácsonykor fel kell ismernünk helyünket Isten szeretetében és embertársaink életében, hogy utunk végén megtaláljuk a jászolbölcsőt. Itt értjük meg, hogy Isten teremtett világában helyünk és otthonunk van, itt érezzük meg, hogy értékelnek és szeretnek, itt határozhatjuk el, hogy hitünkkel és szeretetünkkel, szolgálatunkkal bizonyságot teszünk a bennünk lüktető isteni lélekről. Karácsony ünnepére készülve találjuk meg a csillag fényénél azt az utat, mely személyes és közösségi életünkben elvezet arra a helyre, ahol megtaláljuk a békességet és szeretetet, ahol a jóakaratú emberek közösségében Isten országát építhetjük. Ezt a mennyországot teremthetjük meg magunknak és másoknak, ha tudjuk, hogy a jászolbölcső mellett van a helyünk nemcsak az ünnepen, hanem min­dennap, hogy a karácsony öröme szétáradjon a világba és maradandóvá váljon – írja az unitárius püspök.

Minden család egy kis egyház
Jakubinyi György kiemeli, a 2013–2014-es liturgikus évre a Plébánia Évét hirdették meg. „Örvendek, mert ez tökéletesen összefügg a karácsonnyal. A kará­csony Urunk születésének a napja. Názáretben – liturgikus naptárunk szerint március 25-e gyümölcsoltó boldogasszony  ünnepe – az angyali üdvözlet bazilikájában büszkén írták ki a ferences atyák, a Szentföld őrei, hogy az Ige itt lett testté. A hírüladást követően, kilenc hónap múlva Betlehemben születik meg a világ Megváltója. Az Isten adta természeti tör­vény szerint, ezért van liturgikus naptárunkban is kilenc hónap különbség gyümölcsoltó boldogasszony és karácsony között. A szentcsalád az egyház előképe, s ennek mintájára minden keresztény család egy kis egyház. Az egyházközség vagy plébánia az egyházmegye legkisebb egysége, az egyházmegye pedig az egyetemes egyház legkisebb egysége, az apostolutóddal az élen. Milyen megható az első híradás az első keresztény egyház­községről, a jeruzsálemi szentekről” – írja körlevelében az érsek.

Az igazi ünnep
Adorjáni Dezső Zoltán azon töpreng, hogy a nagy fényben észre sem vesszük a já­szolbölcsőt, a megszületett Kis Jézust. Hit, várakozás, bűnbánat, lelki ráhangolódás, mint keresztyénségünk attribútumai alig-alig pislákolnak, alig érezhetőek az ünnepen. Mennyire torz ez az egész mesterkélt kará­csony. Van benne valami, amit alig-alig, vagy egyáltalán észre sem veszünk. Azokkal ellentétben, akiknek igazi örömhír a vásáros-ajándékozós őrülettel szemben a karácsony, akik érzik, hogy „Velünk az Isten”, hogy megszü­letett a Megváltó, vannak, akik adventre, karácsonyra egy karikacsapásra megváltoznak, angyalokká lesznek. Számukra szépséges színjáték a szeretet ünnepe. Mennyire lehet ilyenkor szeretni, jó lenni, áhítatoskodni! Harangszó, templom, család, fenyőillat, felejt­hetetlen közös vacsorák, fehérbe öltözött lel­kek. De ha egyszer vége az ünnepnek, ha legördül a függöny, ha elmúlik karácsony, akkor máris naftalinos dobozba kerül a hit, a szeretet, a segítő jóság, az áhítat, az ünneplőbe öltöztetett lélek, mint valami régi levetett báli jelmez vagy hibernálásra ítélt karácsonyfadísz? Kidobunk mindent a szívünkből, mint az elszáradt fenyőfát? S visszatérünk a min­dennapokba rúgni, harapni, könyökölni, gyűlölni, ahogy annak előtte, mert jónak lenni nem muszáj egész évben, mert elég mindenre egy ünnep? Visszatérve az ünneptelen hétköznapokba, visszaváltozva régi önmagunkká, egy­kedvűen, kiüresedve sodródunk. Szívünk, szemünk már nem lát sem Istent, sem embert, és minden marad a régi, mert egyszerűen ilyen ez a kutya élet. Pedig más lenne ez a világ, ha a lényeg, hogy „Velünk az Isten”, nem egy ünnep mottója, hanem megélt mindennapjaink része lenne – érvel az evangélikus főpásztor.