Farkas Réka
Fúrótornyot hozott ajándékba az angyal Kommandóra, egyelőre azonban csak találgatás folyik, vajon mit is keresnek arrafelé: palagázt, földgázt, kőolajat? Tény, egy héttel ezelőtt felszállították a hatalmas szerkezetet a falutól alig hét kilométerre, s hétfőn karácsonyi meglepetésként munkához is láttak.
Szűkszavú közleményt adott ki a prefektúra, az engedélyt kibocsátó környezetvédelmi hivatal pedig államtitokra hivatkozik, a kutatások – mert egyelőre csak erről van szó – eredményét nem hozzák nyilvánosságra. Nem sokat tudnak a ploieşti-i cég ténykedéséről, terveiről, céljairól a kommandói hatóságok, a terület ugyanis Kovásznához tartozik, de a fürdőváros vezetői sem tájékozottabbak. A 9000 négyzetméteres erdőrész, amelyről eltüntették a fákat, a volt prefektusé, ő adta bérbe az említett vállalatnak, az altalajkincsek pedig az állam tulajdonában vannak, úgy rendelkezik fölöttük, ahogyan akar.
Úgy tűnik, Székelyföld vagyonának kiszipolyozása egyre nagyobb léptéket ölt. Erdőinkre nagy fafeldolgozó cégek vetettek szemet, s immár gyárukat is idetelepítik, hogy könnyebb, gyorsabb legyen a pusztítás, borvízkincseink hasznát szintén más élvezi, akárcsak a kőolajét Gelence mellett, s most új elemként Kommandó környékét is megkaparintják, már nemcsak a felszíni zöld vagyont, de az altalaj értékeit is kiaknáznák, az itt élők pedig legfeljebb néhány munkahellyel gazdagodnak. Már nemcsak Székelyföld politikai elnyomásától, de gazdasági kifosztásától is retteghetünk.
Mondják, Amerikában ha valakinek a földjén kőolajat találnak, az élete legszerencsésebb napja, a dollármilliók már nem elérhetetlen álomként lebeghetnek szeme előtt. Nálunk, ha területünkön gázra, olajra bukkannak, legszerencsétlenebb napunk lehet, mert kisajátítják birtokunkat, letarolják s lefölözik hasznát, hisz törvény rendelkezik: minden az államé, ami a felszín alatt van. Nem szólhatunk bele egy-egy terület feldúlásába, az értékesítés módjába, hiába tüntetünk, tiltakozunk akkor is, ha környezetünket, életterünket teszik tönkre.
Az autonómia, amelyet több évtizede követelünk, arról is szólna, hogy miénk minden, amit e föld megterem, magában rejt, magunk határozhatunk értékei hasznosításáról, és miénk a nyereség is. A közösség választja meg jövőjét, hogy kiaknázza, feléli a mélység rejtette vagyont, vagy többre becsüli a felszíni kincseket, inkább arra építi megélhetését. Ha Székelyföld autonóm lenne, vitatkozhatnánk arról, melyik az ésszerűbb, járhatóbb út, népszavazást tarthatnánk a különböző lehetőségekről, de miénk lenne a döntés, és nem kellene a karácsonyi ajándékként nyakunkra telepített fúrótorony, az államtitokká nyilvánított jövőnk miatt aggódnunk.
