Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Egy szerencsés ember élete

2014. január 4., szombat, Életutak

Négy rendszert éltem meg, négy évig voltam katona és négy évig hadifogoly. Több nyelvet beszéltem, pedig csak hét osztályom van. 93. évemet töltöm, Isten úgy megsegített, hogy minden veszedelemben megtartott – foglalja össze életét a bikfalvi Török János, akit a váratlan látogató is munka közben talál felszegi portáján. Asztalán magyar és román lapok, az egyik alól térkép lóg ki, a National Geographic francia nyelvű melléklete.
 

– Francia nyelven olvas?
– Á, csak silabizálok. Valamikor beszél­tem, de már elfelejtettem. Azért megér­tek egyet-mást. Nagyon szeretek olvasni. Tévézni is szoktam, de a filmeket nem szeretem – válaszol. Élénken csillog a szeme, örül, hogy mesélhet. A faluról, az életéről és a háborúról, amely ma is fog­lalkoztatja.


Hajdani gazdagság, hajdani havak
– A falu monográfiájában olvastam, hogy 1914 és 1918 között Bikfalván 1100 lélek élt, ebből 110 ortodox, 40 katolikus s a többi református. Nagyon gazdag település volt, egész Bodzafordulóig az ittenieké volt minden föld, de úgy járt, mint Magyarország, szétdarabolták. Sok volt a nagybirtokos, de nem volt elég gyermek, kihaltak, kivándo­roltak, s a románok mindent felvásároltak. Most már leszegényedett, kiürült, olyan is van, hogy egy-két öreg él egy-egy utcában. Nekem szerencsém van, mert a lányom s a két unokám is itt él, és még irányítok, beleszólok a dolgokba, de azért elég sokan kínlódnak egyedül, mert a fiatalok elmentek; van, akit gondozni is kell. Még pár év, és szórványba esik a falu. Tönkremenő irányba változik, nem az a világ van, ami volt.
– Hát milyen világ volt?
– Még az iskolának is saját erdeje volt ’18 előtt, a szülőknek kellett közmunkába kitermelni belőle a tűzifát. De olyan telek voltak, hogy tavaszig nem loccsant meg, itt fent, ha megindultunk a korcsolyával, meg se álltunk a falu aljáig. A korcsolyát s a szánt ki-ki magának készítette, fából. A karácsonyfát sem vettük, hanem az erdőből vágtuk ki, festett papírdíszekkel, almával, dióval díszí­tettük. Az asszonyok tésztát sütöttek... A havat az uzoni úton ökrökkel húzatták el: egy széles deszka elé fogták őket, s úgy. De olyan hó is volt, hogy nem bírták az ökrök, s akkor lapáttal hánytuk el, mert igaz, hogy autók nem jártak, de azért kellett az út. Eltakarítottunk annyit, hogy egy szekér el­férjen, még kitérő­ket is csináltunk, hogy legyen, hova beállni a szembejövőnek... Az iskolában két osztály volt, egy tanítónő fog­lalkozott a kisebbekkel, a férje a nagyobbakkal. Palatáblára írtunk, mikor megtelt, letöröltük. Volt egy uzoni tanító, Virág József, na, az megérdemelt volna egy táblát. Akkor is magyarul tanított, amikor nem volt szabad, és olyan nem volt, hogy nem tudjuk a leckét. Egyszer meg kellett tanulni a Fekete kenyér című verset, én nem tudtam, és úgy szégyelltem, hogy másnap nem is mentem iskolába. Azért kijártam a hét osztályt – akkor annyi volt –, és most is akármit kiszámolok. Kérdem az unokámat, hány ár van egy hektár földben, hát ők nem tanulják. Ha egy deszka 2,5 centi vastag, akkor egy köbméter mennyi? Jaj, nagytata, nem deszkázunk az iskolában. Jó, de akkor hogy érettségiztek?
– Iskola után mihez kezdett az ember falun?
– Dolgoztunk a mezőn. Éltünk. Korábban is segítettünk otthon, legtöbbet a tehenekkel. Most is azt csinálom. Fél hétkor kelek, elrendezem az állatokat – két tehén van, és vagy 30–40 juh, nem is tudom, a fiataloké, én csak besegítek. A földeket is ők művelik meg, amit 1990 után visszakaptunk. Nekem már nem kell. Volt nekem is valamikor több tehenem, borjúm, lovam, de most nincs értelme sem az állattartásnak, sem a föld­művelésnek. Nagyanyám még sarlóval aratott, most teli a kert géppel, de csak kínlódás. ’90 után két évig húztam a szalagot, mértük a földeket, és ezért pénzt nem adtak, csak 50 ár kaszálót. De azt se papíron, és most, az újraméréskor el­vették. Azt is elvették, amit pénzzel vásároltunk, és hiába adtunk le kérést, se választ nem kaptunk, se a földet vissza nem mérték. Hát én négy rendszert éltem meg: román világot, a kicsi magyar világot, kommunizmust és demokráciát, egy se volt jó, de még­is a kommunizmus volt a legjobb. Az embereknek volt munkahe­lyük, nekem is onnan van nyugdíjam. Jobban meg is becsülték egymást az emberek, nem volt ez a pártoskodás, hogy magyar ma­gyarra, román románra ha­ragszik. Nem volt könnyű az életem, de a ma­gyarságomért soha semmilyen bántás nem ért. Az előfordult, hogy valaki részegen belém kötött, de én nem álltam oda, minek az ilyen­nel keveredni. Én ki tudtam jönni mindenkivel. Úgy tanultam nyelveket is.


A munkatábor volt a nyelviskolám
– Hogyan?
– Hát a háborúban s a fogságban. A kicsi magyar világban behívtak, és négy évig Dor­navátrán voltam a határvadászoknál géppuskás gyalogkatona. A Báránykőnél őriztük a határt, amíg az oroszok oda nem értek. Akkor bevágtak az első vonalba, és attól kezdve egészen Nyíregyházáig harcoltunk, egész Erdélyen keresztül. Mindenütt vagy előőrs voltam, vagy utóvéd. Rengetegen meghaltak mellettem, sok vér folyt, de én megúsztam épen, ma sem tudom, miért. A Tisza-tó partján fogtak el az oroszok, bele­nyomtak a vízbe novemberben. Odajött egy tiszt, aki tudott magyarul, az kiválogatott ci-pőt pucolni. Megszöktem, de Debrecenben megint elfogtak, az erdélyieket vonatra ültették, és elvittek Foksányba. 12 napig mentünk, de csak 6 napon adtak enni, 3 deci borsókon­zervet napjára. Mi, fiatalok bírtuk, de az idő­sebbek bizony legyengültek, és sokan meg is haltak... Foksányból aztán egy újabb válogatás után elvittek Ukrajnába, Koroszténybe marhavagonnal. Éppen kará­csony este értünk oda, hárman egy pokrócba takarózva, a csillagos ég alatt töltöttük az éjszakát. Másnap bezártak egy nagy is­tállószerűségbe, de olyan körülmények voltak, hogy 45 tavaszára 3700-ból 500-an maradtunk életben. Fűtés nem volt, a tetűt marokkal lehetett kihányni, és a tífusz úgy pusztított, hogy máig is csodálkozom, hogy maradtam meg. ’45 májusában, a háború után orvosok jöttek, fertőtlenítettek, borotváltak, és vittek dolgozni a környéken. Afféle munkatábor volt ez, és én mindenféle mester voltam: gépész, asztalos, zsindelyező, molnár, kőműves, mikor mire volt szükség. A legtöbbet egy osztrákkal dolgoztam, vele oroszul beszéltem, mert azt valahogy könnyen megtanultam. De voltak ott ola­szok, franciák, németek, japánok, zsidók is, sokféle ember. A környékről Kovács Károly csernátoni tanító, együtt vágtuk a fát, aztán a szotyori Kocsis Árpád, aki tavaly halt meg, Szentgyörgyről Nagy Gergely és Bíró Ká­roly, akit a ’89-es forradalomban az ágyában lőttek meg. Már kevesen élnek, tavaly a székelyudvarhelyi ve­terántalálkozón még 60-an voltak, idén már csak 30-an... A franciák állandóan károm­kodtak, de az ő nyelvükből is ragadt rám egy kicsi, németül pedig folyékonyan beszéltem. Románul Brassóban tanultam meg, miután hazake­veredtem. Nem voltam leromolva, ’45 után volt fűtés is, napi három étel. Adtak levelezőkártyát is, de én csak egyszer írtam haza, ’47-ben. A tiszt ellenőrizte, mert nem volt szabad helységnevet írni. Azt hittük, sohasem szabadulunk onnan, aztán ’48-ban feltettek egy átalakított tehervonatra, és elhoztak Máramarosig. Szatmárral nem volt még a román államnak közvetlen vasúti összeköttetése, ezért a mai Szlovákián és Magyarországon kerülve értünk Erdélybe, ahol még bezártak egy napra – nem volt elég a fogság –, de aztán adtak menetlevelet, és ezzel felülhettünk egy rendes személyvonat­ra, ami nagy lassan elhozott Brassóig. Úgy érkeztem meg karácsonyra, hogy nem is vártak. Nem tudták, hogy jövök.


Minden átjárót ismerek a Kárpátokban
– Lehetett folytatni az életet...
– Fiatal voltam, és elég jó erőben... El-mentem dolgozni Brassóba, mert jött a kommunizmus, és elvettek mindent, földeket, még a kerteket, házhelyeket is. Gépeket nem, mert nekünk nem volt. ’52-ben meg­nősültem, egy bikfalvi lányt vettem el, nyolc éve halt meg, ő is mindenhez értett: szabott, varrt, kötött, megvannak a gépei, de már nem zakatol rajtuk senki. Elmentünk a tanácshoz és a paphoz – ezt akkor nem nézték jó szemmel, de mi nem törődtünk –, de lakodalmat nem tartottunk, nem olyan hangulat volt. Sokan gyászoltak a faluban, férjek, fiúk, testvérek vesztek oda, mindenkinek volt halottja. Nagy hülyeség volt ez a háború, nem kellett volna belemászni... Mivel öten voltunk testvérek – én voltam a legnagyobb, kettő él még, de a szülői házat eladták –, felköltöztünk ide, a Felszegbe, ahol jószerivel mindent magunk építettünk. Itt élek most is a leányommal s az egyik uno­kámmal, a másik már megnősült, déd­unokám néhány hónapos. Magyarországon is élnek rokonaink, voltak itt a zágoni napokon. Én is voltam ott ’92-ben, a kárpótlásért, de azzal is befürödtem. 360 000 forint járt volna, de csak 100 000-et kaptam, a töb­bit levágta a bank. Kiadták volna kuponban, a magyar állampolgárok vásárolhattak volna építőa­nya­got belőle, fel is ajánlottam az unokaöcséimnek, de nem kellett. Hát ez elveszett. Nemi­gen levelezünk, telefonon szoktunk beszélni.
– Könnyen lehetett munkát találni az ötvenes években?
– Nem, de azért el lehetett helyezkedni. Mi a fogolytáborban kaptunk kommunista nevelést is, lehettem volna agitátor, de nem fűlt hozzá a fogam, még a kollektívbe se álltam be. Emiatt tettek ki a traktorgyárból is, ahova először felvettek. Onnan a makaróni­gyárba kerültem, végül az építkezési vállalatnál kötöttem ki – ott húztam le 31 évet, és onnan jöttem nyugdíjba úgy, hogy még párttag sem voltam. Akkoriban Brassó még több­nyelvű város volt, sok volt a szász, de mind tudtak magyarul. Mikor a közelben dolgoztunk, hazajártam mindennap, de építettünk Hunyad megyében, a transzfogarasi úton, Predeálon is, minden hágót ismerek a Kár­pátokban. Csak a Békás-szorosban nem jártam, de azt is láttam tévében. Még elmehetnék, de igazából a Tihahátra kívánkozom, ahol annyi éven keresztül őrködtem: vajon mennyit változott? De nem lehet az állatokat magukra hagyni, hát csak így papíron utaz­gatok. S a tévével, amikor olyan adás van. Valamelyik nap láttam egy 88 éves sportolót, és a csángó gyermekeket, ez érdekel. A tudományos filmeket is szívesen nézem.


Jót is, rosszat is hozott a sors
– Fiatal korában milyen szórakozási lehetőségek voltak?
– Voltak bálok, és nyáron szoktak majálist is szervezni. A bálokon a lisznyói cigányok muzsikáltak, de jó zenészek voltak, még tánc­iskolát is tartottak. Bik­falván most egyre több a cigány, de nem tudnak hangszeren játszani, nem is tanulnak. Nem olyanok.
– Beteg volt-e életében?
– Voltam tífuszos a fogságban, a hajam mind elhullott, de megmaradtam. ’45-ben sárgaságot is kaptam, és minden orvosság nélkül felépültem ebből is. A diéta nem volt gond, zsírosat egyáltalán nem kaptunk a munkatáborban. Egyszer egy törcsvári építkezésnél villámcsapás ért hármunkat, két társam meghalt, de engem helyrehozott az orvos valahogy. Egyszer a fejembe esett egy lemez, akkor be kellett varrni a sebet. Majdnem ugyanott borotvált meg egy szilánk a háborúban is, de éppen csak súrolt... Más bajom nem volt. Két éve arra ébredtem, hogy megme­revedtek az izmaim, az orvosnő adott néhány pirulát, és már az első után fel tudtam mászni a lajtorján. Azt mondta, köszvény, egyek ke­vesebb szalonnát. Ezt olyan nagyon szigorú­an nem tartom be.
– Mi a hosszú élet titka?
– Gondolkoztam rajta én is, de nem tudom, minek köszönhetem. A mozgás fontos, és az sem mindegy, ki hogyan él. Látom, hogy aki sokat dohányzik, iszik, az rövidebb életű. Én egy pohárnál többet soha nem ittam, és a szivarra sem tudtam rászokni. A katonaságnál muszáj volt szívni, mert adtak, de én néha pufákoltam el egyet-egyet, nem ízlett. Sok mindentől függ az élet, nekem szerencsém is volt, hiszen kemény emberek dőltek ki mellőlem. Adott nekem az Isten jót is, rosszat is, de nem tudom, miért. Én soha senkinek nem ártottam, mégis volt méreg, harag, bánat is elég... De sokat beszéltem, megyek, megnézem a gazdaságot odalent...
Jeges a falusi utca, de a 92 éves Török János fürgén, tétovázás nélkül lépeget rajta. Még visszaint egyszer, aztán gyorsan elnyeli a sűrűsödő decemberi alkonyat.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 595
szavazógép
2014-01-04: Kiscimbora - :

Az üstökös

– Édesapám, nézze, milyen gyönyörű! – kiáltott fel egy kisfiú, felmutatva az égre.
Az éjszakai égbolt minden la­kója a helyén volt, de új látogató érkezett közéjük, egy üstökös. Ezüst volt a koronája, és hófehér palástja olvadt fokozatosan a sötétségbe. A csillagok tisztelettudóan kitértek az útjából. Még a hold is egy felhőpamacs mögé rejtette az arcát, hogy ne lássék rajta a sárga irigység.
2014-01-04: História - Albert Ernő:

250 éve: Madéfalvi veszedelem

1764. január 7-én a Habsburg Birodalom katonái a pirkadat előtti éjszakában Madéfalvát körülvették, majd rátámadtak az ott összegyűlt székelyekre, s a vérengzés során oly mély sebet vágtak a székelység testén, amelyet azóta is az idő múlásával gyógyítgatunk, de sajgását mindmáig, 250 esztendő után is érezzük.
A kijelölt sorozóbizottság elől, a megalázó feltételek miatt, a felcsíkiak már karácsony harmadnapján több százan a Szépvíz melletti Szalonka-völgyébe vonultak – tiltakozva a hatalom önkénye ellen. A téli hidegben azon tanácskoztak, hogyan akadályozhatják meg szabadságuk és önállóságuk eltiprását.