A kivándorlás kérdéskörét részletesebben az 5. szakosztályban vitatta meg az 1902-es Székely Kongresszus. A fő előadó László Gyula, akivel a gazdasági élet bemutatása során már megismerkedtünk, rövid áttekintést nyújtott a kivándorlási mozgalom hátteréről. Különösen a Románia felé irányuló kivándorlásról mondottakra érdemes odafigyelnünk.
A kitelepülők először az iparosok soraiból kerültek ki: ,,Látva, hogy Romániában mily kapósak áruik, s csábíttatva ígéretek által is, többen áthelyezték műhelyeiket. A szorgalmasabbak vagyonra és tekintélyre is szert tettek. Ezekhez a székely iparosokhoz húzódtak ki azután a mesterlegények és az inasgyermekek."
Fontos az is, amit a kérdés legjobb ismerője a továbbiakban írt: ,,Ezek (ti. a kitelepült székely iparosok) vetették meg ott az ipar alapját", amikor kialakult Romániában is egy iparos réteg, többé nem volt szükség a székely iparosra, s ,,akik kint ragadtak is, mind szívesen visszajönnének, ha biztatná a remény, hogy idehaza megélhetnének".
A kivándorlók másik rétegét a cselédek képzeték. Régebben — mintegy 30 év előtt — udvarbírók, munkafelügyelők, úri kocsisok, bérkocsisok lettek Romániában, s a szolgálólányok is ,,jobb helyeken" találtak állást. A romániai mezőgazdasági munka is sok székelyt vonzott, ők ,,esztendőnként rövid pár hétre kaszálni, aratni, csépelni" mentek át, az ott maradottak aztán nagyobb városokban, Galac, Brăila kikötőiben kerestek munkát. Nem kevés székely famunkást foglalkoztattak a fűrészárugyárakban, másokat építkezéseken, bányákban, sőt, gyárakban. Csakhogy a hazai (romániai) belső munkaerőpiac kialakulásában a székelyek helyzete megromlott, s ,,Romániában ma nem becsülik a magyart, bármilyen állásban van". A helyzet rosszabbodásához járult hozzá az Osztrák—Magyar Monarchia és Románia közötti, ún. vámháború (1886—1891), és bizonyosan a fokozódó nacionalizmus is.
Mekkora lehetett a száma a Romániába kivándorolt magyaroknak? A Kongresszus elemzése szerint mintegy 200 000 magyar élt 1900 körül a Kárpátokon túl: ezek fele moldvai csángó, másik fele ideiglenes útlevéllel (vagy anélkül) ott-tartózkodó honos magyar, nagyrészt székely.
Romániában nagyszámú magyar nemzetiségű lakos élt, a Kongresszus foglalkozott az ottani magyarság helyzetével is. Az előadó Barabás Endre ezek között két kategóriát különböztetett meg: egy ,,jövő-menőt", vagyis az időszakos vándorlókat, valamint az állandóan ott lakó népességet. Annak azonban, hogy Romániában megőrizhessék identitásukat, nem sok esélye volt, mert a román törvények ,,sem nemzetiségüket, sem anyanyelvüket nem ismeri(k) el". A elemző felrótta a magyar kormány(ok)nak, hogy semmit sem tettek a romániai magyarság helyzetének javításáért. A vita során olyan határozat született, hogy ,,a Romániába elszakadt magyarok visszahonosítása érdekében a kormány és a törvényhozás a szükséges lépéseket haladék nélkül megtegye". Amellett szükségesnek tartják, hogy az Osztrák—Magyar Követség részesítse védelemben a Romániában élő magyarokat.
A Kongresszus záróülése összesítette a javaslatokat. Ezek részletes ismertetésére nem térhetünk ki, hiszen minden megvitatott kérdéshez számos javaslatot fűztek az előadók, illetve hozzászólók. A részletezés helyett inkább az általános gazdasági helyzet javítását célzó nézetekre, javaslatokra figyelünk.
A tennivalók
Megállapítható, hogy az elemzések, határozatok, javaslatok nagyobb része megfelelt a kor követelményeinek, mert a gazdasági rendszer korszerűsítésének szükségességét hangsúlyozták. A mezőgazdaság és állattenyésztés fejlesztése korszerűbb technológiai és termelékenyebb növény- és állatfajták fejlesztésével érhető el. A Kongresszus világosan kifejtette: iparosítani kell a Székelyföldet, hogy munkaalkalmat találjon a mezőgazdaságból kiszorulók tömege. Elemzésre kerültek a székelyföldi iparosítás természeti erősségei is, különös hangsúlyt helyezve a nyersanyag-lelőhelyekre. Mind a mezőgazdaság korszerűsítésének, mind az iparosításnak az állami támogatást nélkülözhetetlennek ítélte a Kongresszus. Külön foglalkoztak a turizmussal, a fürdőkultúra fejlesztése által. Egytől egyig mind időszerű kérdések voltak ezek, s a korszerű közlekedés fejlesztése is. A Kongresszus szemléltette azt a fordulatot is, amely a székelyek közgazdasági gondolkodásában bekövetkezett; a korábbi, általában a hagyományos gazdálkodás fenntartását célzó romantikus szemléletet a fejlett európai gazdasági gondolkodás váltotta fel. Erről tanúskodik az is, hogy a Kongresszus a gazdaságot s a társadalmi kérdéseket együtt tekintette át, hangsúlyozva, hogy a változtatások nem semmisíthetik meg a székely identitás alapvonásait. Ezért is ajánlotta a szövetkezeti rendszer terjesztését, amely a kisegzisztenciákat megmentheti.
Ismételten kiderült, hogy a Székelyföld sok kistájból, vidékből áll össze, s az egyes volt székek, azokban a kisebb vidékek viszonyai sokszor eltérőek, tehát a gondok kezelése nem lehet sablonos, de a különálló területi egységeknek az együttműködése nélkülözhetetlen. A Kongresszus mához szóló üzenete ez is. Amikor ezt hangsúlyozzuk, nem hallgathatjuk el, hogy a Kongresszus eléggé izoláltan, Erdély egészéből mintegy kiragadva vizsgálta a Székelyföldet. Talán ezzel is magyarázható az, hogy a nagy múltú s kiváló emlékű Erdélyi Gazdasági Egyesület kimaradt a szervezők közül.
Mindent egybevetve: az 1902-es Kongresszus hasznos munkát végzett a székely kérdés összetevő elemeinek számbavételével. Döntéseinek nagy szerepe volt abban is, hogy a magyar kormányzat végre elhatározta: segíteni fogja a Székelyföld felzárkóztatását az ország fejlettebb vidékeihez. Ennek jegyében látogatott a Székelyföldre Darányi Ignác földművelésügyi miniszter, aki egyébként egyik kezdeményezője volt a Kongresszus megszervezésének, s az ő útjával kezdődött meg a ,,székely akció" a határozatok foganatosítása érdekében, amelynek voltak, kétségtelen, eredményei, de az első világháború kitörése a továbbiaknak gátat vetett.
A világháború kitörése és Erdély kérdése
1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolták a Habsburg-dinasztia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot és feleségét. A gyilkos fegyver Gavrilo Princip szerb diák kezében dördült el. Az esemény azonnal háborús feszültséget keltett Európa-szerte. Az ügyben természetesen a legérdekeltebb fél Ausztria—Magyarország volt. De az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a lehetséges következményeket latolgató diplomáciában Erdély helyzete és kérdése is felvetődött.
Az Osztrák—Magyar Monarchia mérvadó körei az első pillanattól hajlottak arra, hogy a szarajevói merényletre Szerbia elleni háborúval válaszoljanak, azzal érvelve, hogy a fegyveres konfliktusra előbb-utóbb sor kerülne, mert Oroszország az Ausztria—Magyarország elleni szövetség létrehozásán dolgozik, amelyben Szerbiának döntő szerepet kíván biztosítani.
Tisza István magyar miniszterelnök kezdetben ellenezte a háborút. Kockázatosnak vélte, s tartott attól, hogy Románia az ellenséges tábor oldalán fog belépni, ami Erdélyt veszélyeztetné. Tiszára azonban nagy nyomást gyakorolt az osztrák minisztérium mellett Németország is, s amikor Ferenc József és II. Vilmos német császár a háború megindítása mellett döntött, Tisza István is beleegyezését adta. Ellenállásának feladásához hozzájárult az is, hogy Németország határozott ígéretet tett arra, hogy Oroszország fellépése esetén az Osztrák—Magyar Monarchia mellé áll, s Romániát távol tartja a háborútól. Egyébként említésre érdemes, hogy a kiegyezés rendszere nem sok beleszólást biztosított a magyar miniszterelnöknek a háború vagy béke eldöntésének kérdésébe.
A Szerbia elleni háború 1914. július 28-án kezdődött, s pár napon belül az európai hatalmak mind beléptek a konfliktusba. A hármas szövetség egyik tagja Olaszország, és a szövetséghez csatlakozott Románia semlegességet fogadott. Megkezdődött a később elsőnek nevezett világháború, amelynek kimenetelétől függött az Osztrák—Magyar Monarchia sorsa. Magyarországnak ugyan semmi keresnivalója nem volt a konfrontációban, de Ausztria oldalán elkerülhetetlenül bele kellett sodródnia. A propaganda hatására a magyar közvélemény nagy többsége kezdetben elfogadta, sőt, üdvözölte a háborút. Így volt ez minden hadviselő országban. Indulatok s fegyverek feszültek egymásnak Európa-szerte. Az erdélyi románok nevében a Román Nemzeti Párt hűségnyilatkozatot tett az Osztrák—Magyar Monarchia mellett.
A mozgósítás során a fegyverfogható férfiakat a különféle fegyveres alakulatokba sorozták, a gazdaságot a háború szolgálatába állították.
A fegyverek az első két évben nem hoztak döntést. 1915-ben az oroszok betörtek a Kárpátokba, de német segítséggel az osztrák—magyar haderő visszaverte. Nyugaton a kezdeti német sikereket a franciák ellenállása törte meg. Állóháború alakult ki mindkét fronton.
Közben intenzíven dolgozott a diplomácia. Olaszország területi követelésekkel lépett fel, Tirolra tartott igényt, és Trieszt önállóságát kívánta. Ausztria—Magyarország ezt teljesíthetetlennek vélte. Olaszország már a háború kezdetétől kapcsolatban állt az antanthatalmakkal, és biztatásukra kilépett a hármas szövetségből, átállt az antanthoz, s 1916. augusztus 5-én Isonzónál megtámadta az osztrák—magyar haderőt. Németország egyes politikusai Ausztria—Magyarországtól azt kérték, hogy területi engedményekkel biztosítsák Románia semlegességét. Szóba került Bukovina, Erdély és a Bánság. Tisza István ezt a tervet határozottan visszautasította, de hajlandó volt az erdélyi románoknak további politikai jogokat biztosítani. Ezalatt az antanthatalmakkal folytatott titkos tárgyalásokon Románia ígéretet kapott Erdély, a Bánság és a Tiszántúl egy részének megszerzésére, és ezzel a diplomáciai csatát az antant megnyerte. 1916. augusztus 17-én Románia csatlakozási szerződést írt alá, amely hadba lépésre kötelezte a korábbi szövetségesek, Ausztria—Magyarország és Németország ellen. A szerződés azt a kikötést is tartalmazta, hogy Románia nem köthet különbékét.
