Kell-e a holtaknak vigasz? Igen, hogy általuk e vigasz visszaszálljon reánk. Vagyis magunkat vigasztaljuk, mert az éloknek igen, kell a vigasz. Még ilyen nagy ido, 250 év távlatából is. Otthon sokszor hallottam a SICULICIDIUMról, de igazá­ból csak ké­sobb, egyetemista koromban értettem meg. Ezért is orzöm ennek emlékét, ezért is mertem ezt a kis albumot összeállítani Tamás Menyhért segítségével. Tevelen az osztálytársaim, szomszédaim bukovinai székelyek és svábok és Mátyusföldrol kitelepített magyarok voltak. Mi, akik 1946-ban születtünk, csak a szüleinktol hallottunk homályosan a kitelepítésekrol, a me­nekülésekrol, a szen­vedésekrol, Buko­vináról.

Ebbol a homályos és felejtésre ítélheto, de nem felejtheto idobol egy dologra élesen emlék­szem, pedig még kicsi gyerek voltam. Az 50-es évek közepén az iskola udvarán, a szabadtéren volt a Madéfalvi veszedelem bemutatója. Ezt Nyiro József könyve alapján, volt szomszédunk, az iskola igazgatója, a Kézdivásárhelyrol szár­mazó Földi István alkalmazta színpadra. A bonyhádiak tanulták be és vitték a környéken mindenhová, ahol bukovinai székelyek laktak. Hogy mire emlékszem? A hatalmas tömegre és a sírásra, zokogásra: ott egyetlen szem sem maradt szárazon, hisz a sebek még nem gyógyultak be.

Nyiro e könyvének újrakiadásához írt utószavában van egy mondat, amelyet olvasva újra felidézodött bennem az a teveli emlék, és nagyot dobbant a szívem. Az író és az irodalmár szerzo, Lakatos Mihály ezt írja "...s keseruen arra gondolunk: vajon a leszármazottjaik nem hiányoztak a százötven évvel késobbi, trianoni számvetésnél? Vajon Trianon nem épp Madéfalván kezdodött?" Igen, ott valami elkezdodött, ott valami véget ért. Ennek a keseruségét érezzük ma is, 250 év távlatából.

Az évforduló alkalmával megszólítottuk és vallomásra bírtuk a kezeket és a fákat. Ok, vagyis ezek a képek a szülokre, rokonokra, osökre emlékeznek: a nehéz sorsú elodökre, a Buko­vinába menekültekre és a 250 évvel ezelotti Madéfalván meghalt ártatlan áldozatokra. Sze­líden, szomorúan, vigasztalón.

Móser Zoltán

Tamás Menyhért
SICULICIDIUMAINK KÖNNYTELEN OSZLOPA
Madéfalva,1764

                           Jaj, jaj, én Istenem!
                        Én Istenem, jaj, jaj!
                      Ágyútuztol, füsttol
                    Hollósul a hajnal!
                   Hollószín madarat
                  Szárnyaltatsz éjünkre,
                Hollószín virradat
               Havas véred üszke,
             Ágyú-talált társam,
            Napot leng a lábad
            Menekültöm lássam,
            Holtomiglan uram,
            Holtomiglan gyászom,
            Hágó-szoros utam
             Világgá vigyázom,
              Siratlan tart, emel
               Árvult karom telje:
                Holló-halálodat
                 Magzattá ölelje,
                  Nemzett kicsi fiad,
                   Nemzett kicsi lányod,
                    Napos lábad nyomán
                     Új gyepu-hazát fog
                      Eljövendo utak,
                       Hazavivo lépte
                       Ezerszer verettem
                        Ezeregyét lépje!

Mennék én is, hogyne mennék,
itt felejtett gyertyacsonk-vég,
utánatok keser füst száll,
várjatok a keresztútnál!

Gyilokido, martalócom,
holt ég alá gyurt a sorsom,
sírásom is, engem kiálts,
háncshajamra gyászult sírás!

Ujjaim közt világárok,
világárok martján hálok
ízült kezem úti vánkos,
hanemegyeb úthalált hoz!

Kézkulcsolat, kulcsolatom,
hogy hittem,hogy odahagyom,
túlnan-tájam, innen-mezom -
kereszt után, kereszt elon.

Messzül, továbbmesszül az ég,
csomagolatlan indulunkk utána,
Igen, indulhatunk a messzülo égbol
szavak, szavaink hózápora hull,
hull a Kárpát-koszorús tájra.

Szikla? Levélhasadás? Szuszakasztó dallam:
Bukovina, mit vétettem,
Hogy én benned nem élhettem?
Mások élnek oj kegyesen,
Én meg sírok keservesen.
( Nyisztor Bertalanné éneke)