A magyar kultúra napjához bemelegítőnek talán megfelelő rendezvénnyel kedveskedett a közönségnek a Bod Péter Megyei Könyvtár és Magyarország Kulturális Központjának sepsiszentgyörgyi irodája, a két intézmény az E-MIL – Erdélyi Magyar Írók Ligájának – közreműködésével a kortárs erdélyi magyar irodalom két „nagy öregjét”, Szilágyi István írót és Király László költőt, írót hozta el Sepsiszentgyörgyre.
S bár a kultúráról általában kevesebb szó esett a közönségtalálkozón, a két meghívott annál többet beszélt a világnak mentéről, a régi Utunk szerkesztősége viselt dolgairól, a kommunizmusbeli írástudás mibenlevőségéről.
A két meghívott ars poeticának szánt videobejátszásával kezdődött a rendezvény, és miután a közönség megnyugodott, hogy a vendégek nem maguk helyett küldték el a felvételeket, Fekete Vince költő, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztő-helyettese kérdéseire indulhatott is a történetek sora. A mai világhoz való viszonyulásukról faggatta felvezetőként a vendégeket beszélgetőpartnerük, mint kiderült, egyikük sincs túl jó véleménnyel arról, amiként alakulnak az emberiség dolgai, ellenben mindkettejük számára fontos az, hogy hagyják őket alkotni. Adta magát a folytatás: Szilágyi ötven, Király negyven évet dolgozott az Utunk, illetve utódja, a Helikon szerkesztőségében, alkalmuk volt megtapasztalni a maihoz képest egy szélsőségesen más világot, a cenzúrázott lapszerkesztést. A kommunista párt inkvizítorai komolyan vették az irodalmat, elevenítette fel Szilágyi, mégis születtek akkor is maradandó versek, regények, melyeknél különbek a szabadság évtizedeiben sem. Király az olvasóval való cinkosságot taglalta, mint mondta, az akkori jó erdélyi magyar versben még egy verset lehetett olvasni a sorok közt, amit a költő rendesen ki is használt, kiépítve így egy afféle bajtársi kapcsolatot az olvasóval. Természetesen, a cenzorok éppúgy tudatában voltak e játéknak, mint az alkotók és az olvasók, de sokszor úgy tettek, mintha süketek, vakok lennének. S ha mégis valami baki csúszott be – a hazafias versciklus Szárnyaló költészet címe első szavának harmadik betűjénél nyomtatás közben az ólombetűről letörött az ékezet –, éjszakákon át és napokig az egész szerkesztőség fekete tollal húzta a „szagos példányokban” az elveszett vesszőcskét. Vidám dolog volt, kicsit kötéltánc, mert egy-egy sokélű szöveg után az ember sohasem tudhatta, kinyírják vagy megdicsérik, sommázott Király László, aki szerint abban a korszakban csak az nem tudott közölni, aki elismerte, tehetetlen a rendszerrel szemben. Fekete Vince faggatta a vendégeket arról is, miért írnak – Szilágyi István mert az írásban mindig valamit megfejteni szeretne a maga számára, Király László mert erkölcstelennek tartaná, ha nem adna számot azzal, amit meglát, megtapasztal a világ dolgaiból. A fiataloknak szánt útravalóról, a kultúrával telített, s ezért a kezdőkkel szemben közömbös Kolozsvárról is beszéltek a meghívottak, végül az árvízzel fenyegető irodalmi vizekről könnyed kérdések sorával – a Nők lapja-kérdésekkel – evezett ki Fekete Vince.
