Leginkább azért, mert e hatalmas többséggel kormányzó szövetség célkitűzései és tervei napról napra változnak, ráadásul a két alakulat, a szocialisták és a liberálisok közötti viszony sem nevezhető stabilnak – semmiféle biztosíték nincs tehát arra, hogy egy esetleg sikeres alkotmánymódosítási népszavazás után ne tűznék ismét napirendre a közigazgatási átszervezés kérdését. Persze, ez a lehető legrosszabb forgatókönyv: az államfőválasztást megelőző, várhatóan minden eddiginél mocskosabb kampány hevében ugyanis alighanem abban versenyeznének a szemben álló felek, hogy ki tudja a Székelyföldet „jobban” feldarabolni, inkább beolvasztani. És bár nem túl valószínű ez a változat, de számolnunk kell vele, nem ártana felkészülni a legrosszabbra is. Annál is inkább, mert a pillanatnyilag legvalószínűbbnek látszó halasztás esetén sem nyernénk túl sokat, a közigazgatási átalakításról ugyanis nem tesz le egyik párt sem – egy év múlva tehát ugyanazzal a fenyegetéssel kell szembenéznünk.
Ráadásul fennállhat annak a veszélye is, hogy a kérdés pillanatnyi elnapolása nyomán tompul éberségünk, nem vesszük kellően komolyan a román államhatalom terveit, vagy éppen belefáradunk a küzdelembe. Arról sem kell megfeledkeznünk, hogy a Damoklész kardjaként fejünk fölött lebegő regionális átszervezés új lendületet adott autonómiaküzdelmünknek – márpedig azt nem árt újra és újra tudatosítanunk, hogy legfőbb célunk nem a jelenlegi állapotok bebetonozása, hanem az erdélyi magyarság minél szélesebb körű autonómiája.
Jó lenne hát, ha az esetleg ajándékba kapott időt arra használnánk, hogy szövetségeseket keressünk a többségi románság körében csakúgy, mint nemzetközi színtéren – közigazgatási átszervezés ugyanis számunkra csakis akkor lehet kedvező, ha az egységes nemzetállamot féltők helyett a történelmi régiókban gondolkodók kerülnek döntésközelbe.