A kilencvenes években az utcára került a hatgyermekes édesapa, Boldizsár Béla. Balszerencséjéből mégsem lett nagyobb baj, az átmeneti szabályozatlanság szabadabb légköre és viszonyai a kezére játszottak ugyanis ennek az ötletes és vállalkozó kedvű embernek, s családját tisztességesen eltarthatta. Sokan megtollasodtak, állítja, ő nem – mégis gazdagabb náluk.
A milliomos
– Habár most már lassacskán milliomos vagyok magam is, mert ha a gyermekeim életét és összeadott pénzecskéjét nézem, az mindenképp több, mint amije annak van, aki a pénzt hajhászta, de gyermeket nem vállalt. A kilencvenes évek erőst sok változást hoztak Románia életében. Mikor a kommunista időszak kemény törvénybetartó rendszere megdőlt, azt sok ember kihasználta. Én egy ideig a munkahelyemen próbáltam helytállni, de láttam, abból a pénzből nem lehet megélni. Gondoltam, több mindennek nekivágok. Első volt, amit említettem, a disznóvágás. Telente 45–50 disznót is vágtam családoknak Kézdi-szerte, segítettem eladni is. Előfordult, hogy kivittem hármat, de ki én többet is. Egy éjszaka szilveszter hajnalán vágtam le őket, megszúrtam, egymás mellé lefektettem, szalmát tettem mind az ötre. A szomszédok nézték: Béla, mit csinálsz? Mondom: Perzselem a disznót. Hány van? Mondom: Öt. Lejöttek, nézték, s nem hitték. Én az öt disznót reggel hét óráig megperzseltem, fél nyolcra levittem a piacra, feltettem az asztalra, félbe vágva, a feleségem otthon csinálta a hurkát, délben egy órára már kint volt a hurkával, de én arra az öt disznót elkopogtattam. A fejszémmel koppantottam a piacnak a vasállványára, a környéken a blokkok is csengtek, s az emberek mondták: Bélacska künn van, menjünk, mert friss húst hozott. S jöttek. S úgy vették a húst! Hát Bálacskának hat gyermeke van, csak tőle veszünk, hogy segítsük! Nekem megvolt a tehetségem, a kántoriskolában jól mondták: ha pap lettél volna, el tudtad volna a népeket szédíteni! Mert jó a dumád! Valóban, ott feszt kellett mondani, mert a kiszolgálásnál belenézel az ember szemibe: Mit tetszik parancsolni? Ilyent kér? Olyant inkább? Hosszút? Kicsikét? Ebből a részből? Nem gond, onnan vágom. És kiszolgáltam az embereket. Ez az öt volt a legtöbb disznó, amit eladtam egy nap. De egy csütörtökön eladtam egy tehenet, tíz juhot és egy disznót. A tehénnek külön gazdája volt, a juhoknak külön, s a disznónak megint külön. Én csak mértem, s ők szedték a pénzt. Mert sokszor ezt is megcsináltam, ha megkértek. Bélacska, behozzuk, de mérd le te! Teneked valahogy jobb szemed van! Odavágsz: az egy kiló egy kiló! Ha egy kiló és két deka volt: Hagyjad, mondom, egy kilóba megyen! A kilót én néztem, a pénzt ők szedték. Persze, engem megfizettek vagy húst kaptam. Annyit vittem haza, hogy az a négyszázas hűtőláda mind hússal volt teli. De a garázsban is volt hűtőm. És a pincében külön hűtőszekrényem. Az étellel, hússal nem volt gond.
A hentes
Bejöttek a marhavágások. Amikor a kollektíveket rúgták szét ’91–’92-ben, kiosztották a szarvasmarhákat. A visszaadott tehenek tele voltak kötővel, s a gazdáknak emiatt éjjel-nappal gondjuk volt a szerencsétlen állatokkal. Hogyan? Hát a bálakötőt megetették az állatokkal. Mikor a bálát megbontották, legtöbbször a kötőt sem vették ki, hanem bevetették a tehenek eleibe, s azok lenyelték. Az nagyon sok tehénnek a bendőjében meggyűlt, és betegedtek meg, emésztési zavart okozott. Kétméteres műanyag kötő, vastag, mint az ujjam. Nem lehetett várni, mert sok megdöglött. A gazdák kivágták a tehenet vagy leadták a vágóhidaknak. Jártam a falvakat. Nem voltam még annyira ismert, de a kántoriskolai múltam és a rendőrségi verés miatt elég sok ember tudott rólam, bizalommal fordultak hozzám, mert olyan nem volt, hogy ha én levágtam azt a tehenet, azt ne lehetett volna eladni. Ez volt a piacon az egyik ütőkártyám. Ha én reggel bévittem Kézdivásárhely piacára, és elkezdtem kilózni, én azt estig elkilóztam. A gazdával megegyeztünk: Adjad, Béla, csak fogyjon el! Ha áron alul is, csak fogyjon, ha jön a kuncsaft, senkit ne engedjünk el. Mondtam már, tudni kellett, ki milyen szeletet kér. S láttam, nagyon jól megy. Említettem a legek legjét a tíz juhval, mellettük a tehénnel az egyik asztalon és a disznóval a hátam mögötti asztalon. De a három gazda ott állott az árujánál, nekem csak az volt a teendőm, ha jött a vevő, ne engedjem el. Honnan kéri? Ha tapogatta a húst, egy kicsit reaüttem a kezére: Ne fogja, csak mutassa! Vagy felkötöttem a marha fejét a fejem fölé: nézzék, még foga sincsen, olyan fiatal! Csakugyan növendék állat volt, persze, hogy vették. Akkor nap minden elkelt. Más kolléga egy disznót árult, s még kecegtetett a vason, mikor én már fogyasztottam. Nem azt mondom, hogy mindig bejött, de akkor nagyon.
Amikor az öt disznót szilveszter éjjel megperzseltem, hogy világos legyen: a sajátjaim voltak. Mert közben mi a családdal eljártunk napszámba a nagyobb gyermekekkel. Saját földünk is volt, de elmentünk répát vagy pityókát kapálni. Ősszel káposztát vágni. Három gyermekemet vihettem, jött az asszony és én. Ötünknek olyan napszám jött, hogy szuper! Nagyon jól fizettek. Mivel látták, a gyermekeim jól dolgoznak, még Torjáról is béjöttek utánunk, csak menjünk. Pityókaszedni mentünk.
Elsuppantottam
Eszembe jut, egyszer Torján egy 180 kilós disznót vágtam le egy délután. Bétettem a Daciám csomagtartójába, úgy félbe vágva, behoztam, reggel kipakoltam az asztalra, s kezdtem kilózni. Úgy tizenegy felé jön egy illető: Béla, karaj kéne! Mondom: Ember, értsd meg, karaj nincsen, esetleg a fejiből vágok két szeletet, olyan „pofakarajt”. Le is vágtam. Na, amíg élt a drága barátom, örökké a szememre vetette, hogy a felesége a fejibe verte, amit én neki mint „pofakarajt” kimértem. De amíg én ezzel foglalkoztam, felgyűlt vagy húsz ember, hogy: Béla, van-e még húsod? S lesz-e még? Fél tizenkettőkor kérdem a gazdasszonyt, aki velem volt: A másikat akarja-e levágni? Hát mikor? Mondom: Most. Levágom, s estig még eladom. Néz, s azt mondja: Elmegy az holnap is. Mondom: Ha el akarja, most kell, lássa-e, mennyien vannak? Na, akkor én itt maradok, s te menjél! Jó, de maga mondja azt az embereknek, én hazamentem, a disznó fel van akasztva, én kapom le a szegről s hozom. Béültem a kocsiba, kimentem Torjára tizenkettőkor, amikor harangoztak épp a kapunak az elejibe értem, a gazdának beordítottam: Hozzad gyorsan a véres tálat! Szegény öreg futott vele, mire hátrahozta, én a disznót már kivezettem és megszúrtam. És egy órakor pakoltam fel a két fél disznót a kocsiba, egy óra tizenöt perckor álltam bé a piacon a hússal. Nézték az emberek: Béla, ez még gőzöl! Ezt nem a szegről szedted le! Akkor árultam el nekik, hogy az imént vágtam le Torján, s az öregasszony ráerősített. Ez csakugyan tiszta friss, mert ez reggel még evett! Engem felpörgetett, amikor ilyen dolgot megcsináltam, s láttam, a gazdának mennyi pénzt tudok keresni.
Amikor Kézdivásárhely főterén bemutatták a mesterségeket, felajánlottam a polgármesternek, behozok egy disznót. Hogy? Utánfutón! Be is hoztam, s mikor 12-kor megkondultak a harangok, úgy egyeztünk, odajőnek mikrofonnal, hallja mindenki a főtéren, Béla szúrja a disznót. Úgy is történt. Megszúrtam, megperzseltem, megmostam, és egy óra tíz perckor már el volt adva. Tehát negyvenöt perc alatt a disznó meg volt mosva, kétfelé hasítva, és negyed kettőre el is kelt. Azért tudom ilyen pontosan, mert feljelentettek, hogy Boldizsár Béla feketén árulja a húst a főtéren. Mire a rendőrök odaértek, már nem volt hús, csak a helyit kapták. Volt s nem volt. Meg akartak az állat-egészségügyissel büntettetni. De mivel a polgármester tudta, az állategészségügy tudta, hát szerencsétlen zsaruk nem tehettek semmit, már hűlt helye volt a bizonyítéknak is. Ilyen gyorsan elsuppantottam a húst.
A legnagyobb, a legvadabb és az olasz
Életem legnagyobb állatja egy ökör volt, kilencszáz kilós. Felső-Háromszék utolsó ökrei közül, amit levágtam, és nagyon megkínzott. Ma már nincsenek, a kollektívfelszámolások után még adtak vissza ökröt az embereknek. Azt mondta a gazda, valahova el kéne rendezni. Nekem akkor volt egy dubám, s mondtam: Jó, kijövök, levágom, s elviszem Bodzafordulóra, ott meg van beszélve a vágóhidassal. Na de a negyedet hárman alig bírtuk bétenni a kocsiba – mert negyedekkel próbálkoztunk, de alig ment. Amikor Bodzafordulóra bévittem, a román testvérek alig tudták kiszedni, szakadtak meg.
Egy másik alkalommal túlságosan megijedtem. Bémentem egy jó barátomhoz egyik faluban, s azt mondja: Van egy bikám, le kéne vágni. Megnézem: hatszáz kilós. Mondom: Vezessük ki! De ez olyan csúful csinál mostanában! Mondom: Mit tud csinálni egy bika? Megfogom az orrát, karikát teszek belé, kihozom, s földhöz ütöm! Olyan nincs, hogy nekem itt nagyoskodjon! Le kell, ugye, taglózni, fejbe verni. De elég az, hogy mikor bementem az istállóba, elkezdett a lábával kaparni és toporzékolni. Mondom: Hű, barátom, te kösd meg, s te hozd ki, mert ez megöl. Erre a bika a láncot elszakította, s én gyorsan felszöktem a saroglyába, fejjel a szénatetőbe. A fejsze a kezemben volt. Az rontott nekem. Szerencsére egy kemény etető volt, mellette ott a disznópajta, úgyhogy nem tudott ott engemet teljesen tönkretenni. Mert meg tudott volna ölni, fordult elő ilyen bikákkal. Bészöktem a disznópajtába, s mondom a barátomnak: Esetleg árammal megüttessük, mert én nem tudom, mit kezdjek vele. A bika egy kicsit lecsendesedett, és ahogy nézett engem benn a pajtában, és a fejét egy kicsit felemelte, úgy megsuppantottam a szarva között, hogy ott az ajtó között elesett. Azzal gyorsan kiszöktem sebesen, s el is vágtam a nyakát. Próbált felállni, vergődött, de nem sikerült neki. A vére megeredt. Tudtam, a szúrásom olyan, azzal neki vége. Egyet szúrtam, s kész. Többet nem szabad. A szúrás nagyon jól sikerült, az ütés nem annyira, de a bika összeesett, kaszált a lábával. Szerencsére az istállóban nem volt semmi, a hely nagy, nem törhetett össze semmit, de mindent megtöltött vérrel. Sopánkodik a barátom: Béla, ezt innen hogy vesszük ki? Ezt négy ember sem bírja el. Mondom: Semmi baj, nekiállok, lenyúzom a bőrét. Amikor a bika kivérzett, kihúztam a lábait, s a földön kezdtem nyúzni. Egyik oldalát lenyúztam, átfordítottuk, lenyúztam a másikat is, s ott a bőrön szépen felszeleteltem negyedekbe. Kivittük, s szépen eladtuk. Jó ismerősök segítettek, állatorvosok, vágóhidasok, átvették, én idejében lebeszéltem, elszállítottam.
Kocsim? Hát sok volt, mert két évnél tovább egyet sem tudtam tartani. Rengeteget jártam, magyarán gyilkoltam a kocsikat. Egy alkalommal az olasz felvásárlónak szereztem a bikabornyúkat. Egy táska pénzt behozott reggel azzal, hogy neki délre egy TIR-kocsi bika kell. Egy disznóhizlaldás barátommal közösködtünk akkor, segített rajtam és a nagy családomon. Oda lehetett gyűjteni, az olasz onnan vitte el. A Daciám után kötöttem egy Padis utánfutót, annak csináltam egy deszka magasítót. Arra egyszerre két 300 kilós növendéket feltettem. No, de amiről mesélek, akkor többre volt gyorsan szükség. Mondom: Megyek, egyik helyen van kettő, másikon három, olyan százötven kiló körüliek. Mindegy, csak hozzad! Na, én felrakom egyik helyről a két szinte négyszáz kilóst, a másik helyről a százötvenest, s bényomtam a hátsó ülés helyére. Mentem tovább, megvettem a százkilóst is. Hova tegyük? Az első ülést vegyem ki? Nem ment, bényomtam fordítva a hátsó ülés helyére. Megérkezem, néz az olasz: Ötöt hoztál? Nem hitte. Mert egy ötödik a csomagtartóban volt. Különben hivatalos volt minden, az eladók papírt kaptak a doktoroktól, a gazda nekem kifizette a szállítást, ki az olasz a szerzést, úgyhogy nekem sokkal jobb életem volt ’93 és ’97 között a négy év alatt, mint korábban.
(folytatjuk)
