Thuróczy János (1435–1488/1489) szintén hun származásúnak tartja a székelyeket, tud a székelyek ma­gya­rokhoz csatlakozásáról is. Azt írja, hogy mindenki elismeri a székelyek hun származását: „A mi időnk­ben nem is vonja kétségbe senki, hogy ezek a székelyek azon hunoknak a maradékai.” Azt is tudja, hogy elsőként érkeznek a magyarok előtt Pannóniába. Thuróczy rámutat arra is, hogy erkölcseikben szigorúbbak, mint a magyarok, de „földek elosztásában nagyon különböznek” azok­tól. Nem „használnak tintát és papírt, hanem botokra vésik” a szkíta be­tű­ket. Ők, „amikor a magyarok Szki­tiából ismét Pannóniába jöttek, nagy örömmel eléjük mentek Ruténiába”. Mivel közösen foglalják el és veszik ismét birtokukba Pannóniát, ezért azt a területet kapják lakóhelyül, amelyet korábban is választottak maguknak.
Kézai Simon a székelyeket 1283 táján hun származásúnak véli, akik „amikor hírét vették, hogy a ma­gyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Orosz­ország végeire”, és együtt foglalták el az országot.
Antonio Bonfini (1427/1434–1502) úgy véli, hogy a székelyek „a többi magyartól sok dologban kü­lönböznek”.
Verancsics Antal (1504–1573) is úgy tudja, hogy az ő korában a „székelyek hunoktól való leszárma­zását senki nem vonja kétségbe”. Ők Attila király népéhez tartoznak.
A kolozsvári származású Sza­mosközy István (1570–1612) sze­rint: „Azok, akiket székelyeknek hívnak, a magyarok nemzetségéhez tartoz­nak, de durvább erkölcseiket tekintve nyersebbek. Országré­szü­ket Erdély­nek abból a részéből örö­költék, amely Moldvára néz (…). Azzal dicsekszenek, hogy a leg­ősibb magyarok, s azt vallják, hogy Attila seregeinek maradványai.”
Tomori Pál fogarasi és munkácsi várnagy, aki jól ismeri a széke­lyeket, óva int mindenkit attól, hogy velük ellentétbe kerüljenek, mert az elszánt székelyek „nem tartanak sem Istentől, sem embertől”.
Brodarics István (1470 k.–1539) – szerémi püspök és a magyar király kancellárja – a székely társadalom egységéről és a székelyek jelleméről írja, hogy Erdélyben „élnek a székelyek, harcias és vad nép, közülük senki sem nemes és senki sem pa­raszt, mindannyian ugyanazon jog szerint ítéltetnek”.
Oláh Miklós (1493–1568) úgy tudja, a hunok leszármazottjai, egy olyan nép, amely „midőn háború tör ki, könnyedén ki tudnak állítani, és hadba tudnak küldeni ötvenezer vagy még több fegyverest (…), erkölcsei­ket, szokásaikat, törvényeiket tekint­ve a többi magyartól nagymértékben különböznek. (…) Adóval senki sem tartozik közülük sem a királynak, sem másnak, amikor azonban a király Magyarország királyává koronáztatik, vagy megházasodik, vagy fia születik, fejenként adnak neki egy-egy ökröt (…) a szkíták ősi erkölcseit és szabadságait még ma sem felejtették el.”

(folytatjuk)