A Megismételt pillanat című fotókiállításhoz kapcsolódó gondolataimat egy személyes élménnyel kezdeném. Az elmúlt évtizedben, a magyar kulturális minisztérium tisztviselőjeként, sokszor láttam megfordulni az irodánkban egy szőke, kék szemű, halk szavú fiatalembert, mely leírás – mint rövidesen kiderült számomra – Fekete Zsoltot takarja.
És azt is megtudtam, hogy az ifjú marosvásárhelyi fotóművész azon ügyködik, hogy Orbán Balázs és Veress Ferenc nyomdokain elindulva újrafényképezze a mintegy százötven évvel ezelőtt megörökített tájakat, mostani állapotukban. Nem volt nehéz felismernem, hogy amit ez a fiatalember kitalált, valóban zseniális ötlet. Mert ez az, ami másfél század múltán komoly relevanciával és hozadékkal megismételhető: az a pillanat, amikor a fényképész, megkeresve az egykori látószöget, behelyezkedik elődje nézőpontjába, és újra elsüti a gépet. Elkattintja a gépet, és nagy elődei hathatós segítségével csapdába ejti az időt. Ugyanis a fotópárokat egymás mellé állítva tetten érhető – és csakis így érhető tetten – az a nagyon is látható munka, amelyet a „láthatatlan munkás”, az idő végzett a tájon. Tetten érhető akkor is, ha látszólag semmi sem változott (mint pl. a Tordai-hasadék esetében), mert a néző agya a két különböző időpontban készült kép közé menthetetlenül behelyezi az eltelt százötven esztendő számára fontos történelmi eseményeit, s nem hagyja becsapni magát: tudja, hogy a Fekete Zsolt által lefényképezett Tordai-hasadék már nem ugyanaz a Tordai-hasadék, mint az, amelyet még Orbán Balázs kapott lencsevégre 1860-ban. Más esetekben viszont szemmel látható mindaz, amit az ember közreműködésével vagy anélkül az idő végzett a tájon.
De mi motiválhatta Orbán Balázst, Veress Ferencet és most Fekete Zsoltot is, hogy műtermeik, dolgozószobáik kényelmét odahagyva, fényképezőgépeiket vállra akasztva messzi, sokszor Isten háta mögötti vidékekre kutyagoljanak el néhány tájfotó kedvéért? E motivációra Lengyel Beatrix, a Magyar Nemzeti Múzeum muzeológusa és egyúttal e kiállítás budapesti kurátora világít rá a tárlat ismertetőjében: „Veress Ferenc, Erdély első műtermének tulajdonosa 1862-ben az Ország Tükre hasábjain ezt írta: Nagy szolgálatot tehetne a hazai fényképészet a hazai történelemnek úgy, ha minden olyan régiségeket, várakat, ó kastélyokat, templomromokat, barlangokat stb., amíg még fenn vannak, de csak egy évtized múlva is eltűnhetnek, fényképészetileg levenne és a jövő kornak hátrahagyná.” Megható – mondom én – és igazán nagy formátumú emberre vall ez a hosszú távú gondolkodás, gondoskodás a jövő generációinak szellemi és kulturális örökségéről.
Veress Ferenc (1832–1916) akkortájt írta le e sorokat, amikor honfitársa és kortársa, Orbán Balázs (1830–1890) – hasonló indíttatásból – már elindult éveken át tartó gyűjtőútjára, hogy a Székelyföld természeti szépségeit, épített örökségét, lakói viseletét és szokásait rendszerezetten dokumentálja. Orbán Balázs nem volt hivatásos fényképész, de már az 1850-es évek első felében közelebbről megismerkedett a 19. század kiemelkedő találmányával, a „fénnyel írás” mágiájával. A világot járt, sokat tapasztalt és látott „legnagyobb székely” – mintegy hat éven át, 1862–1868 között – egy tudós akkurátusságával, faluról falura járva gyűjtötte az anyagot élete fő művéhez – jegyzetek és fotók formájában. Méltán nevezik a „legnagyobb székelynek”, hiszen a Székelyföld leírása olyan felbecsülhetetlen értékű dokumentáció, amilyenről más tájegységek lakói álmodni sem mernek. Műve értékét megsokszorozza, hogy nem csupán leírta az általa tapasztaltakat, de igen sok fényképet is készített a Székelyföld tájairól és azok lakóiról. És mikor tette mindezt? Joseph Nicéphore Niépce és Louis Daguerre találmányát 1839. január 7-én jelentik be a Francia Akadémián, és 1862-ben Orbán Balázs már a Székelyföldön készít fényképeket. A hagyományosan elmaradt, a Nyugattal szemben örökös lépéshátrányban lévő Kelet-Európában ez a tett csodaszámba megy. Egyébként Orbán Balázs jellemébe és életébe e csodák kódolva voltak, hiszen pl. úgy nyilvánítják veszélyes ellenségnek a Habsburgok, hogy a forradalom idején nincs is Magyarországon (lekéste az általa szervezett csapattal). Kalandos életébe – a nagy mű létrehozása mellett – belefért az is, hogy a Kossuthra küldött bérgyilkosokat ártalmatlanná tegye, vagy hogy négy évet töltsön a kor legnagyobb francia írója, a maga is száműzött Victor Hugo társaságában, aki megismervén őt, megjegyezte, hogy kétszáz Orbán Balázzsal megdöntené a francia császárságot. E nagyszerű ember nemcsak fényképezett, nemcsak tudós munkát végzett, hanem igazi hazafi is volt, aki egész életét a magyarság és ezen belül a székelység ügyének szentelte.
Veress Ferenc a feltalálók nem kevésbé izgalmas, viszont kevésbé veszélyes életét élte. 1881-ben már színes képek előállításával kísérletezik, közben pedig a hazai fotókerámia, fotóporcelán úttörője. Igen jelentős tett volt említett felhívása az akkori Magyarország fényképészeihez. Ennek fejében csak szabadjegyet kért az akkori vasúttól, hogy a fényképészek az országot be tudják járni. Eme igazán jelentős elképzelés azonban nem valósult meg ama prózai okokból kifolyólag, hogy a vasút nem adott szabadjegyet, a fényképész-társadalom pedig közönyös maradt a felhívás iránt. Természetesen – és becsületére legyen mondva – Veress Ferenc a kudarc ellenére követte azt az utat, amit fotográfustársainak és a műkedvelőknek az Ország Tükre hasábjain ajánlott, s több alkalommal is bejárta szűkebb és tágabb környezetét, hogy az általa fontosnak ítélt emlékeket megörökítse, legalább öt albumot állítva össze felvételeiből.
Fekete Zsolt munkásságáról természetesen még nem nyújthatunk összegző képet, de tucatnyi magyarországi és romániai egyéni kiállításon és több tucatnyi hazai és külföldi csoportos kiállításon túl méltán tekinthető e két nagy előd huszadik-huszonegyedik századi szellemi örökösének. „Fekete Zsolt akkurátus pontossággal kereste meg az elődei által megörökített helyszíneket, fényképezési pontokat és készítette el – több mint egy évtizedes munkával – fényképeit” – méltatja e kiállítás anyagát a már idézett Lengyel Beatrix, és vele mi is.
A fényképhez való viszony mindhárom fotóművész esetében különböző. Orbán Balázs segédeszköznek, illusztrációnak szánta megírandó könyvéhez, Veress Ferencnek megélhetési forrást is jelentett a fényképezés. Fekete Zsoltnak egyelőre – az utóbbi évtizedekben különböző pályázati rendszerek martalékául vetett művészlét instabilitásából kifolyólag – eddig csak módjával sikerült, így az eddig kétségtelenül besöpört szakmai sikerek igen nehezen mozdulnak el az anyagi siker felé is. A Megismételt pillanat kapcsán egy a Transindexnek adott 2009-es interjújában azt mondta: „Nem az ötletet tartom fontosnak, hanem a megvalósítását.” Amint Veress Ferenc esetéből látható, teljességgel igaza volt. Annyiban talán mégis szerencsésebbnek mondhatja magát elődjénél, Veress Ferencnél, minthogy míg ez utóbbit az állami vállalatnak tekinthető vasút kikosarazta, Fekete Zsolt anyagi támogatásban részesülhetett a magyar állam részéről az általa végzett munka idején. Végezetül pedig hadd említsem meg a fenti interjú azon részét is, mely derűs elmosolyodásra adott alkalmat számomra. A riporter kérdésére, hogy: „Mi jelentette (jelenti) a legnagyobb nehézséget munkája során?”, azt válaszolta: „Nem tudok nehézségről beszélni, kivéve talán a nehézkedést, a gravitációt, amikor cipelem a felszerelést.” Nos, a kérdés árnyalásához nem árt tudni, hogy Orbán Balázs falukutató útjaira mintegy húsz kilónyi fényképészeti felszerelést és két, súlyban a mai műszerekhez nem mérhető fényképezőgépet vitt magával...
