A túlélés esztendeiKiss Feri hegyei

2008. február 7., csütörtök, Élő múlt

Ojtozi templom

Kiss Feri 72 éves. Feleségével, Kiss Milinte Magdival Torján kertes házban laknak, ahol a majorságok hadától, tyúkoktól, récéktől hangos és mozgalmas az udvar, macskák cicáznak a veranda párkányán, hatalmas termetű, színpompás kakas őrködik a hárem fölött, s egy aprócska lilityúk, fejéke, a taréj a nagy hidegekben lefagyott, s elfagyott a lába is, gazdáik kötszerrel pólyálták be a sebesültet.

Ez a dísztyúk faj valahonnét meleg égövi tájakról származhat, mert régi olvasmányaimból tudom, hogy a sarkkutatók vittek magukkal tyúkokat is, s azok a mínusz negyven fokos hideget is kibírták. Kiss Feriéknek Sepsiszentgyörgyön is van tömbházlakásuk, amely után fizetik a fizetnivalókat. Fűtést, világítást, mindent. Nem adhatják el, mert szinte hihetetlen — mondják —, hogy telik az idő, s bár Torján jobb a levegő, nagy gyümölcsöskertjük is van, a hasznos elfoglaltság is érték, de öregségükre falun nem találnak olyant, aki gondozza őket — gyerekük nincs —, ezért majd vissza kell húzódniuk városra, s gondozót kell keríteniük, ha úgy hozza a sors, amit előre nem lehet kiszámítani.

Ferivel osztálytársak voltunk a kézdivásárhelyi tanítóképzőben, Magdi alattunk járt ugyanott. Jól és rég ismerjük egymást, s most mégsem tudom, Ferinek melyik titulusát emeljem ki a sok közül, melyik hivatását részesítsem előnyben?

A román hadseregben volt repülős műszaki tiszt. Ez mindenképp romantikusabb, mint az iskolaigazgatás vagy az oktatómesterség. Én mégis inkább az ojtozi iskolaigazgatást tartom emlékezetesnek. Egy időben rajoni főtanfelügyelő is voltam, amikor Feri ojtozi igazgató volt. Régi ismeretségünk miatt, de egyébként is, viszonylag sűrűn megfordultunk Ojtozban. Szerettünk kirándulni, természetközelben élni, s Ojtoz kínálva-kínálta magát erre. Iskolalátogatásaink alkalmával a halastavat nem lehetett kihagyni, ahol akkor a lemhényi Fogas família szolgált. Emlékszem, három gyerekük volt, azok távolsági ösztöndíjra jogosultak voltak, a flekkenhúst vittük magunkkal, de a pisztráng sem hiányzott a menüből.

Ojtozi iskolaigazgatóként

Kiss Ferivel és feleségével, Magdival torjai lakásukon beszélgetünk. Mintha ismernők egymás gondolatait, ők is azzal kezdik, hogy miért és miként kerültek Ojtozba.

— 1963. szeptember elsején — mondja Feri — Stemmer József, a rajoni propagandatitkár nem engedett Brassóba. Az Unirea Líceumba volt kinevezésem a testnevelés szakos katedrára. Meggyőzött, hogy maradjunk itt, Torján.

Közben a torjai futballcsapattal elmentem Ojtozba. Ott láttam, milyen szép az a vidék. Már a kanyarokból látod az egész völgyet, s az gyönyörű szép. Kicsi, apró falu, akkor nem volt annyi épület, mint most.

Mikor Ojtozt megláttam, rögtön a sízésre gondoltam. ’60-ban országos bajnokságot nyertem sílövészetben — biatlonban — négyszer négy lövéssel. Ez a hadsereg keretében történt. A hegyek, az ózondús levegő nagyon tetszett. Falun is jó a levegő, de Ojtoz, az egészen más.

Szóval, amikor a repülősöktől hazajöttem, hívattak a párthoz. Bemegyek Stemmerhez, s ő mondja, hogy Torjára tesznek igazgatónak. Mondtam, hogy én nem tanítottam eddig, s hogy legyek igazgató? Hogy parancsoljak azoknak, akiknek több a tapasztalatuk, mint nekem? Megnyugtatott, hogy ő is azoknak parancsol, akik tanítják őt. Az estibe járt, s ott érettségizett, miközben propagandatitkárként az egész tanügyért felelt. Mondtam, hogy nem is vagyok párttag. Ez sem számított.

’61 júniusában Torjáról bevittek a rajoni sportunióhoz. A technikai sportokért feleltem. Kerékpár, motorbicikli, repülőmodellezés. Az volt a feladat, hogy tagsági díjat kellett beszedni. Futásfalván 350 fizető tagot kellett volna beszervezni. Otthagytam őket. Mondták, hogy tegyem ki a zsebemből a 350 lej tagsági díjat, s minden el van intézve. Én viszont nem akartam hazudni. Otthagytam őket, s elmentem Ojtozba igazgatónak.

Három felekezet,

három családnév

Várom, hogy Feri folytassa ojtozi karrierjüket, de ehelyett a meglepetések sorát szerezve gyermekkoráról mesél.

— Én a hegyvidékhez hozzá voltam szokva. Bodzaforduló felé is hegyek voltak. Keresztváron születtem. Édesapámék a bécsi döntés alkalmával jöttek át Háromszékre. Ötéves voltam. Apám mesélte, hogy egy ökrös szekér nyújtórúdjára ülve jött át Kökösnél. Ő volt az utolsó, akit átengedtek a román részről. Minket előre elküldött Oroszfaluba, Kiss Lajoshoz, a nagybácsinkhoz.

Keresztváron voltak édesanyám nagyszülei. Moldován volt a nevük, de most kaptam meg a papírokat, hogy eredetileg valami lengyel nevük volt. Máramarosra, a bányavidékre kerültek be. Onnan Petrozsénybe költöztek. Anyám már ott született. Szüleim a bodzafordulói alagút építése végett kerültek Keresztvárra. Apám kőművesmester volt. A nagybácsija volt a munkálatok egyik irányítója. A viaduktot és az alagutat építették. Nagyapám odakerült az állomásra. Régebben az asszonyok a nagyszülőkhöz mentek szülni. Nem volt akkor kórházi szülés. Én ott születtem. Majdnem elpatkoltam, s akkor megfogtak, s levittek a híd melletti ortodox templomba, hogy kereszteltessenek meg, mielőtt meghalnék.

Így lettem ortodox vallású. Apai nagyanyámnak a neve, aki keresztelni vitt, Pacurar volt, s engem is beírtak Pacurarnak. Diákkoromban is ezt a nevet viseltem, két nevem volt. Kiss és Pacurar. Az ortodox vallás miatt Kézdivásárhelyen a kantai gimnáziumban nem kellett lelkigyakorlatra sem járnom.

Templomba nem jártam gyermekkoromban. Később kezdtem apámékkal templomba járni. Aztán vallásilag is apám után írattak, aki református volt. Anyám görög katolikus volt, apám református, s én ortodox. Apám Kiss Árpád, anyám Moldován Izabella, s én Pacurar Ferenc.

A katonairataimmal matattam, s most látom, hogy a katonaságnál Pacurarból átírtak Kissnek. Biztosan, apám írta alá helyettem a kérést. Apám szülei nem voltak összeházasodva, s amikor a nevük után íratta magát, azokkal a törvényességi formákkal intézte az én nevemet is. Ez 1953-ban történt.

Ojtoz ,,háromtornyú" kocsmája

— Ojtozban a legnagyobb nehézség az volt, hogy az egész pénzét mindenki a bodegában hagyta. A nagymamától az ükunokáig mindenki a kocsmában volt. Nekem arról kellett leszoktatnom őket, hogy a gyermekeket a szülők ne vigyék magukkal a kocsmába. Nem kell mondjam, hogy a gyermek a kocsmában mit látott, s közben még kortyolgatta is az italt.

A templomozás után mentek egyenesen a ,,háromtornyú" kocsmába. Mikor először bementem a kocsmába, legelső dolguk az volt, hogy átküldtek az asztalomhoz tíz pohár italt. Mondtam a kocsmárosnak, hogy egyet tegyen még a poharak mellé, s küldje vissza.

Az alsó tagozaton mindig több gyermek volt, mint a felsőn. Ötvenhét tanulónk járt iskolába a felső tagozatra. Akkor jött ki az első nyolcadik osztály.

Ez 1974-ben történt.

Harc

a magyar tannyelvű iskoláért

Kézdi rajon tanfelügyelőjeként huszonnyolc olyan román tagozat tervét ,,örököltem" — november elsejétől neveztek ki, az iskola szeptember 1-jével kezdődött —, melyeket olyan falvakban létesítettek, ahol esetleg egy-két román család is élt. De ha nem voltak román családok, az sem volt gond. A Brassó tartományi párt- és tanügyi szervek olyan helységeket szemeltek ki, ahol a gyermeklétszám miatt a két tanítói állásból az egyik veszélybe került. Rendszerint férj és feleség tanított, és az egyiküknek megszűnt volna az állása. De ha három gyermek szüleit meg tudták győzni, hogy írassák román tagozatra a kisiskolásokat, akkor, az óvónőt is beleértve, mindhárman helyben maradhattak. Ez ellen a tendencia ellen nekem tanfelügyelőként erélyesen fel kellett lépnem. Végül is a huszonnyolc ilyen esetből és helyzetből nyolc tagozat maradt. Ojtozban V—VIII. osztály is működött, de a telepen élt két román család is.

Kiss Ferenc meséli: Amikor odakerültem, az egész iskolát román tannyelvűvé akarták átalakítani. Brassó tartományhoz tartoztunk. Minden el volt intézve, hogy román iskola legyen. Én voltam az, aki megtartottam a magyar osztályokat. Bementem a brassói tanfelügyelőségre, vittem a kéréseket a szülők aláírásával. Az egész faluban csak két román család volt. Vágtérkezelők voltak.

Probléma volt a személyzettel is. Az én időmben aztán meghirdettük az állásokat, s végül mind okleveles pedagógusok tanítottak. Lámbru Anikó, Kolumbán Eszter, Bodó Dóra, mind egyetemet végeztek.

Mikor a megyésítés volt, a helyettes tanerőket a kimutatásba ceruzával kellett beírni. Én mindenkit tintával írtam be, mert tudtam, hogy a tartományok felszámolása után senki sem fogja firtatni, hogy címzetes kinevezése van-e az illetőnek, vagy csak helyettesít. Így mindenki címzetessé vált.

A szülőkkel feleségemmel együtt sokat beszélgettünk. A magyar osztályokat csak így lehetett megtartani, ha ők határozottan kiállnak mellette. Feleségem, Magdi az V—VII.-ben tanított. Természetrajzot, biológiát, kémiát.

Bodó Dórával kórust is szerveztünk. Tánccsoport volt, irodalmi kör, színjátszó csoport. Állandóan kirándultunk. A bodegát és a templomot kiegészítettük a kultúrmunkával. Voltunk Brassó-Pojánán, Szinaján. S a gyerekeket miden nyáron vittük a tengerpartra egy hétre. Öt szülő is velünk tartott. Mi főztünk. Negyven gyereket lehetett vinni egy busszal, de mi hatvanat is bezsúfoltunk. Volt egy útitervünk, hogy hol mit nézünk meg. Az Ifjúsági Turisztikai Hivataltól rendeltünk buszt. Már Ojtozból ötórás késéssel indultunk el. Én ezt nem vettem figyelembe, az egész programot teljesítettük. Így lett hét napból tizennégy napos út. Én betartottam az útitervet. Az nem érdekelt, hogy mennyi idő alatt érünk oda, az nem a mi hibánk. Önellátók voltunk, az élelmezés nem volt gond. Most is előttem van a kép, ahogy Konstancán a nagy körforgalomban bedöglött a busz. Mindenki nyomta, még a rendőr is. Egyedül Becsek Ede nem tette rá a kezét a buszra. Mondtam: rendben, de itt maradsz.

Agigeára mentünk. Beköltöztünk a mezőgazdasági iskola udvarára. Ott vertünk tábort. Sátraink voltak. Még ma is emlegetik ezeket a kirándulásokat az akkori gyermekek.

S emlékezetes maradt az a fáklyás felvonulás és a hatalmas máglyatűz is, amelyet a magyar katonai szemletérből sportpályává alakított placcon gyújtottunk meg. Három kocsi deszkavéget szereztem a fűrészgyártól. Egy fél kocsi bükkfát. Ezt hatalmas máglyába raktuk. Mindenkinek volt egy fáklyája. Ezt, amikor a máglyához értünk, bedugtuk a máglyába. Harminc-negyven méteres lángok keletkeztek. Még fenn, a kanyarokban is megállt a forgalom, onnan is nézték a hatalmas tüzet, amely megvilágította az egész völgyet.

(folytatjuk)

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Hol tervez nyaralni idén?









eredmények
szavazatok száma 1233
szavazógép
2008-02-07: Faluvilág - x:

Betyár

Egy szekérderék fa érkezett a kiskászoni portá­ra. Rá­csodálkozom az eléje fogott délceg paripára, s kérdezem, mi a neve a lónak? A fiatal gazda helyesbít: csikó ez még, kétéves csak. Betyár a neve.
2008-02-07: Család - Puskás Attila:

Neveltek és neveletlenek ( Ki vagyok?)

Ismert mondás: az első hét év meglátszik (kimaradt, hiányzik) a megjegyzés ,,alanyán". Az első hét év alatt a családot, a gyermek első, ún. kisközösségét értjük. Több pszichológus és nevelő az első évek (a harmadik életévig) ráhatásában az anyának tulajdonít döntő szerepet, amelyet akár természetesnek is tekinthetünk.