Ha az anyanyelv helyzete és védelme kerül szóba, akkor én mindenképpen az ő visszhangos, a francia Antoine Meillet professzorhoz intézett nyílt levelét tartom fontosnak idézni, amelyet 1930-ban tett közzé a Nyugat folyóirat egyik számában A magyar nyelv helye a földgolyón címmel. Megvallom, ezzel az esszével elsőéves egyetemi polgárként találkoztam a kolozsvári bölcsészkaron, egyetemi oktatónk felolvasásában. Ma is azt tartom, egyetemi tanulmányaim kezdetének legemlékezetesebb eseménye, igazi nyitánya volt az a szeminárium, melyen a fiatal egyetemi oktató bemutatta, pontosabban felolvasta Kosztolányi szenvedélyes, de érvekre alapozott, a magyar nyelv védelmében készült írását. Akkor és ott megéreztük: közvetlenül nem, csak eme nyílt levél szavaival beszélhet a szeminárium vezetője egy más, de nem kevésbé súlyos történelmi-kisebbségi helyzetben anyanyelvünkről, mint „mindig taposott és szent nyelvről”, amelyben „szenvedő népünk mintegy megdicsőült”, s ugyanakkor kérhet az emberiesség nevében igazságot a magyar nyelvnek és népnek...
Kosztolányi bemutatja s rendre megcáfolja a francia nyelvésznek a magyar nyelvvel kapcsolatos téveszméit, hamis képzeteit, ellenszenven alapuló elfogultságait. Érvei között találni azt, hogy a nyelveket nem lehet kizárólag racionálisan kigondolt sémák vagy tendenciák, netán politikai irányvonalak alapján értékelni, miként tette ezt a francia nyelvész, mondván, hogy egyfajta logika szerint a magyar is a nagyobb nyelvek és civilizációk hatására eltűnik. Szerinte ugyanis „minél inkább tudatára ébrednek majd a (...) világ polgárai, hogy milyen hatalmuk van a nyelven, annál inkább meg fogják lelni a módját annak, hogy nem zsarnokoskodva semmiféle nemzet fölött, az egyéneket, a társadalmi csoportokat és a népeket szabad elhatározás útján sorakoztassák egymás mellé, s a mai nyelvi össze­visszaságot rákapassák arra a fegyelemre, melyet a holnap általános civilizációja parancsol ránk”.
A nyelvek és népek ilyetén jövőképét – a nagy halak fölfalják rendre a kicsiket! – sem akkor, a Trianon-traumát követő években, sem máskor bizony nem fogadhatja el, kiben csöppnyi önbecsülés él. Kosztolányi világossá tette, hogy „ami minden tekintetben megfelel az ész követelményeinek, az nem mindig felel meg az élet követelményeinek. Maga az élet tudniillik egyáltalán nem racionális. Egész folyamata, ahogy véletlenül születünk, véletlenül élünk és véletlenül meghalunk, irracionális. A racionalizmus mint elvont elv megállja helyét a papiroson, de mihelyt talpra akarjuk állítani, orra bukik. Sajnos, nem az ész kormányozza a világot, szerencsére az esztelenség sem, hanem a kettő között valami, az ész és esztelenség között az ösztön, mely néha sokkal butább, de néha sokkal okosabb, mint az ész. A legújabb kor már megtanulta, hogy éppen az ész nevében ne becsülje túl az észt.”
Minden nyelv iránt csodálat élt Kosztolányiban, s nem is kereste, hogy egy-egy nép miért éppen azt a nyelvet beszéli, amelyet beszél. Bölcsen jelentette ki: „Arra, hogy mi az értelme annak, hogy egy nép a saját nyelvét beszéli, és mi az értelme annak, hogy mi magyarul beszélünk, éppoly kevéssé lehet ésszerűen válaszolni, mint arra, hogy mi az értelme annak, hogy egyáltalán élünk. Itt valami titok kezdődik.”
A magyar nyelv és irodalom, illetve a magyarság melletti elkötelezettség kiemelkedő példája ez a Kosztolányi-esszé, amelynek egy-két gondolatát felidézni, úgy vélem, nem haszontalan dolog éppen az anyanyelv nemzetközi napján.