Molnár Gizella 1957 óta tagja a sepsiszentgyörgyi színház társulatának, ő volt a színház első diplomás színésznője, jelenleg ő a társulat legidősebb tagja, ebben az évadban az Akárki című előadásban játszik. Fél évszázadnyi színészi pályafutása során mindig az érdekelte, ami túlmutat a rutinon vagy a látványosságon, ma is mindenben a tartalmat, a gondolatokat, a mélyebb értelmet keresi.
– Miért lett színésznő?
– A színészi pálya iránt akkor kezdtem komolyabban érdeklődni, amikor kiderült, hogy a származásom miatt semmilyen más egyetemen nem fogadják el a jelentkezésemet. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem igényelték a származásról szóló igazolványt, ezért beiratkoztam. Élő színházat azelőtt soha nem láttam, csak pár szovjet film volt a tarsolyomban, és mindössze három verset tudtam. Mégis úgy vágtam neki a felvételinek, hogy vagy most, vagy soha. Hetven-nyolcvan jelentkezőből tizennégyünket vettek fel, másodévre pedig hatan maradtunk.
– Mi volt a baj a származásával?
– Apám-anyám gyimesi, én is ott születtem. Nagyon nehéz életet éltünk mindaddig, amíg apám épített egy fűrészgépet, később malmot, gyapjúfésülőt, majd szitás malmot – olyan gépeket, amelyekre ott, a hegyvidéken nagy szükség volt, amelyekkel sikerült egy kicsit emelni a gyimesi falusi közösség életszínvonalát. A 40-es évek végén, amikorra a szitás malom is elkészült, kuláklistára kerültünk, és mindenünket elvették.
– Miért ide szerződött az egyetem elvégzése után?
– Ide neveztek ki. Nekem nem volt ismeretségem színházi körökben, így a legfrissebb, akkor még gyerekcipőben járó színházhoz kerültem. Az, hogy én voltam az első diplomás, nem jelentette azt, hogy különleges státusom lett volna a társulaton belül, éppen úgy kezeltek, mint a többi fiatalt. Nagy tisztelet járt az idősebb kollégáknak, akik – bár nem iskolában tanulták a szakmát – nagyon jó színészek és igazi sztárok voltak. Itt éltünk a színházban, és eszméletlenül sokat dolgoztunk. Szinte minden öltözőbe beköltözött valaki, mert nem volt lakásunk; a színház volt az egyetlen biztos dolog az életünkben.
– Melyik volt a legszebb időszak a színház történetében?
– A nagy korszak Sylvester Lajos igazgatása alatt volt, akinek a bátorsága, kitartása olykor lehetetlennek tűnő dolgokat is valóra váltott. A Nemzetiségi Kollokviumok alatt alig lehetett mozogni a főtéren, külön sikerélmény volt bejutni a színházba. Napi három előadás, kiértékelők, beszélgetések, és minden telt ház előtt. Akkor éreztük először azt, hogy Szentgyörgy is lehet a színházi élet központja.
– Melyek voltak a kedvenc szerepei?
– Mindig az volt a legkedvesebb szerepem, amit éppen játszottam, amiben éltem. Több fontos szerepet játszottam, de nem szeretném kiemelni egyiket sem. A zenés darabokat és a polgári témájú vígjátékokat nem igazán kedveltem; én inkább paraszttípus vagyok, kicsit szomorkás, kesernyés arckifejezéssel, a keményebb szerepekhez illettem igazán. Néhány szerep egészen kitöltötte az életemet, és voltak rendezők, színházi alkotók, akik mély nyomot hagytak a lelkemben: például Tompa Miklós, Kovács György, akik tanáraim is voltak, Seprődi Kiss Attila vagy Bocsárdi László, aki olyan szép feladatokat bízott rám a Vérnászban, Iphigeneiában, Alkésztiszben, melyek megszépítették a már lefelé ívelő pályámat. Talán az egyre mélyülő ráncaimnak köszönhető, hogy a filmezést is kipróbálhattam, mely szintén érdekes tapasztalat volt számomra.
– Hogyan telnek a hétköznapjai mostanában?
– Aki egész életében szeretett dolgozni, nehezen viseli a nyugdíjas éveket. Szerencsére – már nyugdíjasként – alkalmam nyílt a tanításra, mely kitöltötte a szabad időmet, és kényszerített, hogy formában tartsam magam. Drámaosztályban oktattam művészi beszédet, és nagyon sok sikerélményem volt a diákokkal való munkában.
– Elégedett az életével?
– Mindig elégedett voltam, mert nem voltak nagy elvárásaim. Hálás vagyok a sorsnak a szerepeimért, az átélt életekért. Nem mindegy, hogy valakiről olvas az ember, vagy eljátssza, átéli nap mint nap azt az életet. Mindig azt kerestem, ami túlmutat a rutinon vagy a látványos dolgokon, televízión, szórakozáson. Ma is mindenben a tartalmat, a gondolatokat, a mélyebb értelmet keresem, a színházban is azokat az előadásokat szeretem, ahol nemcsak a látvány, a csillogás, a színészek magamutogatása a fontos, hanem az eszme. Ahol a gondolat és a szív találkozik.
– Mit gondol a halálról?
– Úgy érzem, mint minden más dolgot, ezt is nagyon jól kitalálta a Mindenható. Hetvenöt éves koromig eszembe sem jutott, hogy megöregszem, csak éltem, dolgoztam. Aztán egyre gyengébb lettem, és egyre nehezebb elviselni az öregséget. Jönnek a bajok, a tehetetlenség, és be kell látnom, hogy át kell adnom a helyemet. Hány nálam fiatalabb színész végzett 1957 óta... Elmúlunk, ez az élet rendje. És jól van ez így.
Kérdezett: NAGY B. SÁNDOR
A Színházi tükör támogatója a Salvia patika
