Regényes krónikaSombori Sándor: Gábor Áron - 1.

Másnap megjöttek a diákok. A somlyói iskola csendjét felverte a bevonuló gyermekhad zsibongása.
Adorján régens úr ott állt a folyosó ablakánál, és nézte az eleven nyüzsgést, a nagy sürgés-forgást, mely megint élettel töltötte be a régi épületet. Egymás után hajtottak be az iskola udvarára a könnyű, fatengelyű szekerek, s szép sorjában megálltak a fal mellett. Kis, csizmás legénykék ugráltak le a csatlásokról, segítettek apjuknak levetni a húzókat vagy kifogni a járomból a teheneket. Zsákból szénát téptek az állatoknak, vagy abrakos tarisznyát kötöttek a lovak fejére. Akik korábban érkeztek, elkérték a favedret a konyháról, és itattak. Mások ott gubbasztottak az ülésdeszkákon, kenyeret, szalonnát falatoztak, mert este óta nem volt étel a szájukban. Sokan hajnalban indultak, hogy reggelre beérkezzenek az iskolába.
Az udvar végében jókora szalmaboglya, friss rozsszalma idei cséplésből; ott már tömték a szalmazsákokat, s cipelték fel a hálótermekbe. Odafent javában folyt az osztozkodás az ágyakon. A nagyobb diákok, ősi szokás szerint, a fal melletti ágyakat foglalták le, a kisebbek az ajtó mellé szorultak, vagy középre. Az ágy lábához tette ki-ki szép zöldre festett ládáját, mely éppen olyan volt, mint a katonáké, ott állott rajta a gazdája neve fehérrel kipingálva. A név alá a falu nevét is odafestette az asztalos, hadd tudja mindenki, hol termett az az ügyes legényke, akinek négy esztendeig ez a láda lesz az útitársa. Ebben tartotta mindenik a két váltás fehérneműt, a csizmafényesítő szereléket s a fekete csíkos fehér gyapjútarisznyát, melyben frissen sült cipó, szalonna, túró, hagyma volt.
Adorján nem először tanúja a diáksereg bevonulásának, de soha, egy esztendőben sem mulasztotta el, hogy ki ne álljon a folyosóra, s ne legeltesse szemét az eléje táruló képen. Hatalmas alakja betöltötte az ablakkeretet, s az újdonsült kisdiákok félve néztek fel rá, pedig a hidegen csillogó szemüveg alól a világoskék szemekből meleg tekintet simogatta őket, a tömött bajusz alatt szelíd mosoly játszadozott.
Adorján orrát jellegzetes szag csapta meg, melyet jól ismer az, aki maga is cipelt diáktarisznyát a hóna alatt. Túró- és hagymaszag keveredett őszi alma illatával. Adorján elmosolyodott: a legszebb ebben a mesterségben, hogy az ember minden ősszel újraéli gyermekkorát, a letűnt ifjúság emlékei lebegnek körülötte, míg elmerül a szeptemberi zsibongás szemlélésében.
A kapun újabb fogat döccent be. A lószerszámon látszott, hogy nem csíki ember a szekér gazdája. Jó negyvenesnek látszó férfi fogta a gyeplőt, s tizenhárom-tizennégy éves barna hajú, értelmes nézésű, figyelő szemű legényke kászálódott le a szekérről. Apa és fia szürke posztóharisnyát, ugyanolyan zekét és fekete kalapot viselt. „No, hát már a háromszékiek is idekapnak – gondolta Adorján, s felpattintotta ezüstórája fedelét. – Itt az ideje, hogy elbocsássuk a szülőket.”
– Szopos! – kiáltott le az udvarra egy nagyobb diáknak, aki a helyettes felügyelői tisztséget töltötte be az internátusban. A diák odaszaladt az ablakhoz.
– Húzd meg a kis harangot, a duktorok állítsák sorba a diákokat. Vigyetek le egy asztalt, széket, tentát, pennát.
Szopos megkereste a duktorokat, akik ugyancsak nagyobb diákok voltak, s hivataluk abból állott, hogy a hálótermekben meg az ebédlőben felvigyáztak a kisebbekre, ügyeltek a rendre. Bors Dénes meg Sándor Gerő levitték az asztalt, Szopos rángatta a harangkötelet, Domokos Péter sorba állította az aprónépet. A régebbiek hamar meglelték a helyüket, de az újak ijedtükben azt sem tudták, merre van jobbra, merre van balra.
Adorján, aki a bentlakást igazgatta, leballagott a tölgy­fa lépcsőkön, melyek középen úgy kikoptak a sok szaladgálástól, hogy valóságos teknő formájuk volt. Leült az asztal mellé, kinyitotta a nagy könyvet, megkezdődött a számbavétel. A diákok odajárultak az asztal elé, megmondták nevüket, hol, mikor születtek, apjuk, anyjuk nevét, hány osztályt végeztek fatornyos falucskájukban. A régens úr, mert Somlyón így hívták a bentlakás igazgatóját, beírta őket a lajstromba, megmondta, hol lesz a hálóhelyük, hányas asztalnál ülnek majd az ebédnél, s ezzel a sok csizmás, fehér harisnyás legény az iskola polgára lett.
A szülők ott álltak körben, nézték a diáksorozást, büszkélkedtek, ha a gyermek jól felelt, pironkodtak, ha fiaik belezavarodtak a feleletekbe.
– Ügyesen, Bálindka! – szólt egy szikár, magas férfiú egy kis szeplős legénykére.
Fekete kendős, szomorú szemű özvegyasszony szólt oda a fiának:
– Ne légy olyan gyámoltalan, Marci!
– Olyan szemérmetes a lelkem – mondogatták az anyák.
Ahogy a szürke ruhás háromszéki fiú az asztal elé ért, bátran megállt, egy pillantást vetett félre, az apjára, aki ott állt a szülők sorában, s bátorítólag mosolygott reá. A régens érdeklődéssel nézett fel a könyvből.
– Hát téged hogy hívnak?
– Engem Gábor Áronnak – hangzott a bátor felelet.
– Szép neved van. Hová való vagy?
– Bereckbe.
– Apádat hogy hívják?
– Gábor Istvánnak, s nótárius a községházán.
– Anyád neve?
– Hosszú Judit.
– Mikor születtél?
– Huszonhetedik november 1814.
– Akkor még nem vagy tizennégy éves.
– Novemberben töltöm bé.
– No, Áron, Csiszér Mártonnal keressétek meg Csergő duktort, ő megmutatja az ágyatokat. Áronka az utolsók között volt, mivelhogy későn érkezett. A régens összecsapta a nagy könyvet, egyszerű, emberséges szavakkal bocsátotta el a szülőket:
– Térjenek meg otthonaikba, atyámfiai, nyugodalmasan, gyermekeik jó helyen vannak. Az alma mater második hazája a diáknépnek, mint a meleg Afrika a vándormadaraknak. Mert a madárnak is két hazája van, s a diáknak is. Amikor a költöző madarak elindulnak kies vidékünkről melegebb hazába, a kisdiákok is megválnak az édes szülői háztól, de itt az iskola falai között oltalomra találnak. Itt az ágy nem olyan puha, mint otthon, a kenyér nem olyan ízletes, de itt csepegtetjük a tudományt a fejükbe, hogy derék emberek s hazánk hű fiai legyenek.
Szipogás-szepegés volt erre a válasz. Az asszonyok a fejkendő csücskét nyomogatták a szemükhöz, a férfiak is elérzékenyülten simítottak egyet a bajuszukon.
Adorján folytatta a beszédet az iskolai rendről, elmondta, hogy mikor van ébresztés, a reggeli, déli, estéli étkezés, a tanulási idő, a lefekvés és lámpaoltás. Még egy-két szót váltott a szülőkkel külön-külön is, aztán fogta a nagy könyvet, s felballagott a szobájába.
Kezdődött a búcsúzkodás. A szülők megölelték gyermeküket, az anyák sírdogáltak, az apák szigorú intelmeket osztogattak:
– Osztán nehogy szégyent hozz a fejemre!
– Tanólj, hogy ember legyen belőled!
– Viseld jól magadot, nehogy rossz híredet halljam!
Felültek a szekerekre, meglegyintették az ostorral az apró csíki lovacskákat vagy a jámbor teheneket, s megindultak hazafelé. Az iskola udvara olyan lett, mint vásár után a piac. Elszotyogtatott széna- és szalmacsomók hevertek szanaszét.
Gábor István nótárius uram is készült haza Bereckbe, de előbb segített megtömni a szalmazsákot. Felbaktatott az emeletre is, megnézte, hol lesz az Áronka ágya, hadd tudja elmondani otthon az asszonynak, ha kérdi. Kezet fogott Csergő duktorral, s gondjaira bízta a gyermeket:
– Ügyeljen reá, öcsémuram, osztán a vákációban jó szívvel látjuk.
Csergő megköszönte a meghívást, s ígérte, hogy a szemét Áronkán tartja.
Gábor uram aztán megitatta a lovakat, Áronka segített befogni a szekérbe.
– No fiam, mit üzensz anyádnak?
A gyermek szeme meghomályosodott egy pillanatra, de a sírás nem volt kenyere a Gáboroknak, így hát bizonytalan hangon csak ennyit mondott:
– Tisztelem…
– No, ügyelj magadra, tanólgass szépen – szólt az apa, megölelte a fiát, kezet fogott vele, s felült a szekérre. Egyet csettintett a lovaknak, és kihajtott az udvarról. (...)
Az Olt völgyében korán alkonyodik. A nap sebesen csúszik le a kék hegyek mögött, s a magas fenyők hosszú árnyékot vetnek. Esteledett. A hálószobában elült a lárma, megszűnt a nagy jövés-menés. A nagyobb diákok átalmentek a Sándor Gerő szobájába, ott magukra zárták az ajtót. A láda fenekéről előkerült egy üveg jóféle fenyővíz, azt kóstolgatták szaporán, s ahogy sorra járt az üveg, fojtott kacagások szakadtak fel, mert aki húzott egyet a hársfonatú üvegből, nyomban kiszökött a könnye.
A hetesben, ahol Gábor Áronka ágya volt, a szekerezéstől elbágyadt kisdiákok nagyokat ásítottak. Ma este még nem kaptak meleg vacsorát, ki-ki a ládájából falatozott. Aki megvacsorázott, jót ivott a fekete korsóból, mely ott állott a sarokban, s gyöngyözött rajta a pára. A hetes feladata volt a korsót mindennap kétszer megtölteni somlyói borvízzel.
A lombos szőrű csergékből jó otthoni szagok érződtek. A legénykék lassan elálmosodtak. Mire a nap Zsögöd felé lebukott a hegyek mögött, már csak ketten-hárman eszegettek a ládákon gubbasztva, halkan csörgetve a bicskaláncokat.
Gábor Áronka ott állt az ablaknál. Apjára gondolt. Hol lehet, merre járhat most? Beállítja a lovakat az útba, a gyeplőt felakasztja a lőcsre, beléfekszik a szekér derekába, a jó illatos szénába, magára húzza a bőröskabátját, s alszik hazáig. Nincs, mitől félni, a lovak hazatalálnak, tudják azok az utat, jobban, mint az ember. Arra ébred majd, hogy megállnak a kapujuk előtt, és kedves horkantással jelzik, mintha mondanák: No gazdám, itthon vagyunk!
Áronka szimmogásra lett figyelmes. A szomszéd ágy tetején kerek fejű gyermek itatta az egereket. Éppen az, akit a régens úr Csiszér Mártonnak nevezett.
– Téged mi lelt? – lépett hozzá Áron.
– Se-hemmi – hüppögött a gyermek.
– Honnat jövél?
– Pálfalváról.
– Mért sírsz?
– Ne-hem sírok.
– Látom... Tám ehetnél, s nincs mit? Adok én.
– Nem ehetném – brünnyögött tovább a fiú.
– Csiszér!… Marci, mi bajod?
Csiszér nem válaszolt, kezével eltakarta az arcát.
Lassan már sötétedett, amikor megszólalt:
– Most jő a csorda.
Áron az ablakhoz lépett, kinézett az alkonyati utcára.
– Erre nem jő semmi.
– Nem itt – szólt Csiszér –, otthon, Pálfalván.
– Hát ez a bajod? – kérdezte Áron, s leheveredett az ágyra. Ő is elgondolta, hogy otthon, Bereckben is most jön a csorda. Édesanyja kitámasztja a kiskaput egy karóval, hogy a Bimbó be tudjon jönni. Vizet mer a vályúba, készülődik a fejéshez. Mire az istállóból megtér a sajtárral, már este van. Szálkát vesz elő a füttő alól, meggyújtja vele a lámpát, s mondja: „Adjon Isten, jó estét”. Lekoppant Áron szeme is, de még hallotta Csiszér hangját:
– Eddig mán itattak…
Elnyomta a buzgóság, s már kezdett alámerülni az álom ingoványába, amikor még egyszer a fülébe kúszott Csiszér szava, mintha kriptából szivárgott volna fel a hang:
– Fejnek…
Leszállt az est, a sötétség szétfolyt az ágyakon, az első somlyói éjszaka ráborult az iskola új lakóira.

(folytatjuk)