Mi ketten rögtön beleültünk, és körbeszáguldottuk a konyhát. Csak akkor ébredtem fel, amikor véletlenül nekimentünk egy polcnak, és a lisztes zacskók a fejünkre estek. Éppen kacagtam, mert pont olyanok voltunk, mint Stan és Bran, amikor nagymama megsimogatott, hogy mi a baj, drágaságom.

Igen, mert ő az egészből semmit sem láthatott, nem is volt ott az én álmomban. Sajnos, Gyuri szintén azt mondja, hogy semmit sem látott, pedig ő ott volt. Vitatkoztunk is, hogy az ember álmában igaziból hol is van, de nem tudtuk eldönteni. Gyuri szerint ő a saját álmában volt... Igen, de akkor nekem ki csinálta meg a versenyautót?

Nem baj, mert én már egyedül is meg tudom csinálni, csak először teljesen tönkre kell hogy menjen a fotel, hogy a rugók kiálljanak belőle. Ha már kész, akkor végre nem lesz több gyalogolás nagymamával az óvodába.

Miután egyet megcsináltam magamnak, készítek még vagy ötöt-hatot, hogy reggelente Atti, Áron meg mások is autóval száguldjanak az óvoda felé.

Reggel nyolc órakor az óvó néni belefúj egy sípba, és mi elkezdünk száguldani. Az lesz a győztes, aki elsőnek repül be az óvoda ablakán. Mert az autónknak szárnya is lesz, meg villogó lámpája elöl is, hátul is. S ahogy közeledünk, az ablakok maguktól kinyílnak, hogy ne kelljen nagy csörömpöléssel érkeznünk.

Aki pedig nem látja majd a mi berepülésünket, az este nézze meg a televízióban, mert biztos, hogy ezt is fogják közvetíteni a versenyeredmények közül.

A száguldozás után következik majd egy kisebbfajta ünneplés, először az óvodában, azután otthon.

Nekem nem kell, hogy a nyakamba akasszanak semmit, mert nem szeretem, ha valami fityeg a nyakamban. Elég, ha az ebédnél látszik, hogy ünnepel a család. Édesanyám felveszi azt a szép ruháját, amelyik olyan csúszós anyagú és hullámos, apu pedig nyakkendőt köt. Gyuri, ha csak tétlenkedik, és nem segít nekem az autó összeszerelésében, akkor mehet az ünnepségről, ahova akar, még Nyárittyenbe is.