Pálffy Tibor a Tamási Áron Színház egyik vezető színésze, aki az elmúlt húsz évben valamennyi szerepében kimagaslót alakított, és ezáltal nemcsak a szentgyörgyi közönség szívébe lopta be magát, de a hazai és a határon túli magyar színházi szakma is a legjobbak között tartja számon. Pár nappal ezelőtt a Hamlet című előadásban játszott Claudius szerepéért a Román Színházi Szövetség UNITER-díjára jelölték a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában.
– A színésznek minden korban példamutató státusa is volt. Vajon miért van az, hogy a színészek ma is beszélgetőműsorok állandó vendégei, és a nézők kíváncsiak a véleményükre?
– Mivel a színész elsődleges feladata, hogy az élet különböző problémáit megpróbálja hitelesen közvetíteni embertársai felé, állandóan abba a helyzetbe kerül, hogy kénytelen felülvizsgálnia az adott problémához való viszonyát. Egy felelős színésznek ettől az állandó önvizsgálattól tényleg nagyobb rálátása lehet bizonyos dolgokra, és talán ez az oka, hogy kíváncsiak a véleményére az emberek. Másrészt a színésznek eszköze a kommunikáció, tehát azt gondolhatják róla, hogy szabadon is szépen tud beszélni. Sajnos, ez az elképzelés nem minden esetben igazolódik be.
– Jellemző tulajdonsága a mai világnak a színészek sztárolása. Mit gondolsz erről?
– Nagyon veszélyes dolog, mert nem mindig azt állítja követendő példaként az emberek elé, ami valóban példaértékű. Amit gyakran megszellőztetnek a színészekről, az nem a világról való gondolkodásuk, hanem botrányok, magánéleti ügyek, szóval mindaz, ami nem tartozna a nyilvánosságra. Ez persze a médiát is jellemzi. Gyakran hallhatunk olyan beszélgetéseket, ahol alig esik szó lényegbevágó kérdésekről, ahol a riporter részéről nyoma sincs igazi kíváncsiságnak, csak a rutin működteti a párbeszédet. Az is gyakori, hogy a riporter érdekes akar lenni, és állandóan rákérdez banális dolgokra, pedig a meghívottnak lennének érvényes gondolatai. Persze vannak kivételek, ez nem az általános véleményem a médiáról.
– Többletteher-e számodra a kiemelt figyelem? Nagyobb-e emiatt a felelősségérzeted?
– Igen, néha teher is lehet a kiemelt figyelem, és akaratlanul is érzi az ember a felelősséget. A színházi tér kiemelt tér, és ha egyszer ott megjelentem, másnap hiába vagyok hétköznapi polgár, azzal nem törölhetem ki a néző emlékezetéből, amit előző este látott. Inkább az a kérdés, hogyan tudunk együtt élni ezzel. Egyénfüggő, és talán korfüggő is a dolog; fiatalabb korban, amikor az embernek még nincs kiforrva a személyisége, vagy amikor kevésbé tudja lefoglalni a figyelmét a dolgok tartalmi része, a forma kerül előtérbe, és az a legfontosabb számára, hogyan jelenik meg bizonyos helyeken, milyen a kinézete, milyen irányvonalat képvisel a divat szempontjából... Ha tisztában vagyok önmagammal és azzal, hogy mi a feladatom, munkám, részem a világban, akkor nem baj, ha megállítanak az úton és gratulálnak vagy nemtetszésüket fejezik ki. Akkor bárkivel el tudok beszélgetni, őszintén és közvetlenül. Tehát elsősorban abban nyilvánul meg a felelősségem, hogy abszolút értelemben mit képviselek, milyen értékek mentén élem az életem. A színész sem szent ember, neki is megvannak a gyenge pontjai, sőt, talán sérülékenyebb az átlagnál, mert érzelmekkel dolgozik. Szóval, nem egyszerű megtalálni az egyensúlyt, de próbálkozom. Talán az is segít ebben, hogy a közvetlen baráti köröm nem színházi emberekből áll, akikkel a művészet mellett társadalmi-szociális kérdésekről, politikáról, sportról, gyereknevelésről is szoktunk beszélgetni.
– Mennyiben felelőssége egy színésznek, hogy amit játszik, érthető legyen a közönség számára? Gyakran hallani a nézők részéről, hogy nem értik, ami a színpadon történik, és úgy érzik, hogy ez nem is fontos az alkotóknak.
– Fontos, hogy érthető legyen, különben nincs értelme a munkánknak. Az alkotófolyamatnak különböző szakaszai vannak. Először megpróbáljuk megtalálni a szereplők igazságát, mert ha mi magunk sem értjük, amit játszunk, abból semmi jó nem származhat. Amikor ez megvan, következik a formai rész, hogy milyen nyelvezetben lehetne érvényesen, maian megszólaltatni a gondolatokat, problémákat. Amikor a tartalom és a forma kezd összeérni, akkor mindig feltesszük a kérdést, hogy vajon a néző tudja-e követni, van-e kapaszkodója hozzá, egyáltalán kíváncsi lesz-e arra, amit mutatni szeretnénk. Persze az érthetőség mellett az újszerűség is fontos, mert egy poros formai dologban már nincs igazság. Ha az alkotó tényleg felelősséggel viszonyul közönségéhez, akkor minél mélyebb rétegeket próbál megcélozni. Akkor van baj, amikor az alkotó azt hiszi, hogy a néző buta, nem képes megérteni-megérezni bizonyos logikai-érzelmi összefüggéseket. Sokkal nagyobb bűn infantilizálni a nézőt, mint olyan mélységig lemenni, ahová esetleg nincs minden nézőnek egyértelmű kapaszkodója.
Kérdezett:
NAGY B. SÁNDOR
A Színházi tükör támogatója a Salvia patika
