Jócskán éltek nálunk olyan asszonyok, honleányok, akik hősies magatartásukkal kitűntek az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc idején, feleségként és anyaként maradéktalanul teljesítették kötelességüket, lélekben a közhonvédek, de a magas rangokat viselő férjek és fiaik mellett álltak, vezették a gazdaságot, ügyeltek és vigyázták a védtelen öregeket, a gyerekeket, s ha kellett, menedéket, rejtek- és búvóhelyet biztosítottak főleg a szabadságharc bukása után azoknak, akiket kerestetett a bécsi udvar, a háromszéki szabadságharcosok után kémkedő hírhedt Kovács kapitány, de nem egy alkalommal élelmezni is kellett a búvóhelyeken szenvedőket.
Honleányainkból szeretnénk bemutatni olvasóinknak – a teljesség igénye nélkül – ünnepi mementóként azokat, akik részt vettek a harcban, bátor tetteikért még börtönt is szenvedtek, kötődtek Háromszékhez, vagy közvetve kapcsolódtak a szabadságharchoz.
Velcsuj Jusztina, a székelyek Varga Katalinja címmel közölt tanulmányt Imreh István történész, egyetemi tanár, a kolozsvári Történeti Intézet munkatársa a Korunkban 1960-ban. Hitelt adva adatainak elsőként említjük Gábor Áron hitvesét Velcsuj Jusztinát (1814–1874), aki mindig az önvédelmi harc hőse melett állt, nem egy alkalommal a legnagyobb ütközetek idején is. Jókai Mór szerint román asszony volt, de Egyed Ákos akadémikus kimutatta, hogy moldvai katolikus magyar csángó, akit Gábor Áron akkor ismerhetett meg, amikor moldvai bojárok udvaraiban gépészként dolgozott. (Sombori Sándor lapunkban folytatásokban közölt történelmi krónikája még csak a Jókai-forrással rendelkezik – szerk.megj.) Gábor Áron halála után Jusztina Bereckben halt el második férje után özv. Istók Andrásné néven. A szájhagyomány szerint segített az ágyúöntésben, a csatákba elkísérte férjét, jelen volt halálakor és temetésén is. Szabó Sámuel naplójából tudjuk, hogy amikor az őrnagy hűlt tetemét Eresztevénybe vitték, „mellette volt az őt mindig követő hitvestársa, Jusztina is”. Mégis keveset olvashatunk róla, mintha emlékét kissé belepte volna a feledés. Még a volt hidvégi református pap és főhadnagy, Nagy Sándor (1824–1900) is alig említi, aki vaskos kötetben írta meg a háromszékiek önvédelmi harcának történetét (1896), s aki több részletet is megörökíthetett volna Jusztinával kapcsolatban. Kötetében ennyit írt: Gábor Áron „megtartotta egyszerű életmódját, nem vetette meg ama titokszerű pupos, de rokonszenves és eszes, szegény ifjú nővel való viszonyát, akivel egykor a gúny és megvetés idejében összefűzte volt a sorsa, s aki őt soha, a csaták viharai között sem hagyta el mint véldangyala. Ezt az igénytelen púpos nőt keresztelte el Jókai aranyhajú Lorának és méltán, mert igazán aranyszíve volt a Gábor Áron Jusztinájának.” Egyed Ákos szerint Jusztina Gábor Áron oldalán küzdötte végig a háromszékiek szabadságharcát. Érdemes egy 1868. szeptember 10-én Bereckben Fejér Károly bíró által írt jellemzését idéznünk, mert nemcsak Jusztinára vet fényt, de Gábor Áron emlékének őrzését is mutatja, húsz évvel halála után: „Jusztina feledhetetlen hősünk (néhai) Gábor Áron tűzérőrnagy hátrahagyott jegyese, ki a csaták rémei, s ágyúk menydörgése s a 48–49-es hadjáratunk minden viharai közt ezt kísérte, nemcsak mint nő, hanem bámulatos merészséggel a hős tűzérőrnagy mellett valóságos hadsegédi teendőket végzett.” A rikai csatában „különösen kitüntette magát Gábor Áron – folytatja Egyed Ákos –, személyesen vezette a tüzérséget, az ütközet után javasolták főhadnaggyá való előléptetését. Tüzérei arról is megemlékeznek, hogy a csatában végig ott volt Gábor Áron hitvestársa, Jusztina.” Bözödi György adatai szerint 1849. április 13-án Jusztina fiúgyermeknek adott életet, akit Áronnak kereszteltek. A rendelkezésünkre álló családfán azonban a gyermek nem szerepel.
Emlékezni kell ezen ünnepi alkalommal két olyan nagyasszonyra is, aki bár nem közvetlen módon, de kapcsolódik a magyar szabadságharc történetéhez. Nagyajtai Cserei Jánosné Zathureczky Emíliáról (1824–1905), a Székely Nemzeti Múzeum alapgyűjteményének megteremtőjéről és alapítójáról Nagy Sándor is megemlékezik, arcképét is közli említett könyvében: „...a dicső múltnak emlékei, ereklyéi kell, hogy fennmaradjanak, összegyűjtessenek, megmentessenek a jövő nemzedékek számára. Ez eszmét ő pendítette, ő valósította meg!”
Bár Miskolcon ringatták bölcsőjét, mert a Kálnokon született édesapja, Benke József akkor ott élt – Benke Judit alias Laborfalvi Róza (1817–1886), Jókai Mór első felesége, a negyvennyolcas eszmék szimpatizánsa Laborfalva nevét művésznévként használta egy életen át. Férjével több alkalommal bejárták Háromszék híres negyvennyolcas történelmi emlékhelyeit. 1848. március 15-én Budapesten tartott ünnepi műsor részeseként Katona József Bánk bánjának előadásán találkozott a nála nyolc évvel fiatalabb Jókai Mórral, amikor is új nemzetiszín kokárdát tűzött a férfi kabátjának hajtókájára. Ezzel kezdődött szerelmük, s augusztus végén már össze is házasodtak. Bizonyára ismerős az olvasó számára is ez a régi idők közszájon forgó története. Laborfalvi Róza iránt való tiszteletből nevét felvette a Szentivánlaborfalvi olvasóegylet, amely gazdagítja a település közművelődési életét.
Következik: Szotyori Tamásné Vajna Terézia, Antos Józsefné Pávai Anna, Benkő Rafaelné dálnoki Lázár Rozália, báró Szentkereszti Zsigmondné gróf Haller Anna és Semsey Tamásné Imreh Honoráta.
