Nagyapó ezen az estén is előkészített mindent, mert tudta, hogy összegyűl a család, s jön a sok unoka, tüzet néznek, varázsolnak, énekelnek s jókat mulatnak. A fát már odarakta a tűzgyújtáshoz, a nyársak is szépen sorakoztak.
A tóban a halak megszokott rendjük szerint ugrándoztak, a tücskök pedig csak arra vártak, hogy a karmester nagyapó intsen, s kezdődhet az esti koncert. Ha majd elhallgatnak a tücskök, akkor jöhet a híres-neves Breki kórus a tó keleti hangversenytermében, a Susogónád-tisztáson.
Már csak az esti vendégek érkezését várták, hogy eljöhessen a tavi varázs.
Megérkezett mindenki.
A tüzet meggyújtották, s nagyapó megkérdezte:
– Ma milyen meséket akartok hallani?
– Madármeséket – mondták szinte egyszerre, mert mindenki nagyon szerette a madarakat, s itt, Gyopároson, ahol csodálatos ligetek vannak, minden csak úgy zeng a madárdaltól.
– Akkor a mai este a madarak estje – döntötték el.
– Mindenkinek van kedvenc madara?
– Igen – zengett a kórus.
– Nekem a harkályról mesélj… – szólt a legkisebb.
– Nekem a fecskéről – jött a folytatás.
– Én a feketerigó történetét akarom hallani – így az egyik legényke.
– A gólyáról is beszéljünk – zengett a következő kívánság.
– No meg a pacsirtáról – egészült ki a sor.
– Azt mondtad egyszer, hogy a legszebben a csalogány dalol...
Ropogott a tűz, körbeülték, s nagyapó elkezdte szép sorban mondogatni a meséket.
Így születtek a gyopárosi madármesék.
Bizony már ugyancsak öreg este lett, mire az utolsó is elhangzott.
Ellobbant a tűz. A fényes csillagok mint apró mécsesek tükröződtek a Gyopáros-tóban. Mindenki elálmosodott, s elmentek aludni.
Nagyapó eloltotta a tüzet, s még sokáig nézte, hogyan sziporkáznak a csillagok a tó vizében. Néha egy-egy nagy hal rácsapott a farkával a víztükörre, mire az öreg bagoly belekiáltott az éjszakába: Hu-hú!
Aztán csend lett.
Mifelénk ilyen szépek az esték. Jó éjszakát!